Tökéletes Disney-hősök?!

Egy olasz művész, Alexsandro Palombo elgondolkodtató képsorozatot készített: a tökéletesség mintaképeinek tartott Disney-hősnőket, így Hófehérkét, Belle -t, Hamupipőkét, Csipkerózsikát, Arielt, Mulant, Pocahontast, Tianát és Jázmint tolószékben, mankóval, testi fogyatékosságokkal ábrázolta.

Palombo maga is mozgáskorlátozott, ugyanis rákbetegsége nyomán egyes testrészei lebénultak. “Minden nap meg kell küzdenem a diszkrimináció mindenféle formájával. Ezen a képsorozaton keresztül szeretném felhívni a figyelmet arra az erős diszkriminációra, ami a fogyatékossággal élő emberekre irányul a társadalomban” – fogalmazott.

disney8

 

Forrás: http://www.meosz.hu/new_index_0v_hirek_one.php?mcs=meoszvezer&rec_azonosit=d_meoszvezer_hirek_138

Videó

Ima a fogyatékossággal élő emberekért/Prayer for Those with Disabilities

Jézus Krisztus, Te ismered a töröttség fájdalmát
Válladra vetted a gyengeségünket és keresztre feszíttettél,
Halld meg imáinkat testvéreinkért,
akiknek a teste beteg, vagy akinek a szelleme sérült
betegségek kínzása miatt.
Ültess szívünkbe mély szeretet,
akik bűneinktől torzultak és bénultak vagyunk,
értékeljük és becsüljük életük ajándékát.
Téged láthatunk a gyengeségükben,
a törődésben pedig Veled törődünk.
Érted Urunk,
mindörökké.
Ámen.

(fordította: mo)

Lord Jesus Christ, You know the pain of brokenness
You took our weaknesses upon your shoulders
and bore it to the wood of the cross.
Hear our prayers for our brothers and sisters
whose bodies fail them and whose minds are
crippled by the ravages of disease.
Implant a love for them deep within our hearts,
that we, disfigured and disabled by our sin,
may treasure and nature the gifts of their lives.
May we find You in their weakness, and console
You in our care for them
For you are Lord, forever and ever.
Amen.

ParaDOGMA – Mozgásterápiás est a Trafóban február 3-án

2014. február 3-án a Trafó Kortárs Művészetek Házában az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Egyesület ParaDOGMA című estjét tekintheti meg a közönség. Az előadásban ép táncosok és fogyatékkal élők egyenrangú alkotó- és előadótársként vesznek részt.

A 15 éve működő Tánceánia Együttes, mely súlyosan halmozottan sérült előadókból és épekből áll, szintén színpadon lesz. Az előadás során az élőzenei kíséret is fontos szerepet kap.

ParaDOGMA

Az ArtMan Egyesület ajánlója:

Egy a világunk, ahol mindannyian élünk: épek és fogyatékosok, fogyatékos épek és ép fogyatékosok. Az akadálymentesítésre nem csak fizikálisan, hanem a fejekben, lelkekben is szükség van. Estünkön a megszokottól merőben eltérő az előadói és az alkotói összetétel, így a másság kérdése hangsúlyosan van jelen munkánkban.

Nem harcolunk a fogyatékosságokhoz kapcsolódó tévhitek ellen. A mozgássérülés, vakság, autizmus, értelmi akadályozottság olyan speciális élethelyzeteket alakít ki, amelyek különleges, meghökkentő, szabálytalan megoldások tárházát rejtik. A kulcs a mozgás és tánc iránti érzékenység. A színpad és nézőtér között erős a határ, így a színház jól bevált keretrendszerével megvéd. S miközben a fő figyelmi fókusz a játszón van, a néző is résztvevője a helyzetnek.

A művészeti alkotó tevékenység átformál, gyógyít, alkotót és befogadót egyaránt. Így válik az adott társadalom mentálhigiénés felületévé. Az előadás és a próbafolyamat lehetőséget ad a szinte dogmává merevedett előítéletek, tévhitek és sztereotípiák megbontására. A testtudati technikákon és improvizáción alapuló kortárs táncszínház fogyatékos művészei jelenlétükkel újratanítják, hogyan használjuk elfelejtett képességünket, az önreflexión alapuló, belülről fakadó átalakulást.

Program:

Köztes Tér
A darab az agy és a szív, a fej és a test, az “okosság” és az érzelmek viszonyát, illetve ennek manifesztációs lehetőségeit járja körül az ÉNO (Értelmi Fogyatékosok Árpádházi Szent Margit Napközi Otthona) mozgáscsoportja és az ArtMan Egyesület táncosainak közreműködésével.

rendező: Jobbágy Bernadett
táncos alkotók, előadók: Kálmán Ferenc, Bóna Gyöngyi, Flaton Annamária, Horváth Imre, Kopp Emőke, Kövecses Zoltán, Molnár Ciprián, Orendi Eleonóra, Szuhai István
zene: Kertész Endre, cselló
ének: Tulu Icözü

Lélekpercek
Legbensőbb kapcsolatainkra jellemző ellentétpárok öltenek formát a színpadon autizmussal élő táncosok és az ArtMan Egyesület szakemberei előadásában. Őszinte jelenlétek, küzdelmek, intenzív érzelmek és mozdulatok bontakoznak ki a „szerelem” témájú előadás perceiben.

Rendező: Imrik Márta
Társrendező: Bóta Ildikó
Táncos alkotók, előadók: Gyulavári Ági, Jambricska Anna, Kálmán Ferenc, Kovács Gergely, Lukácsy Zsófia, Mészáros Barbara, Rakonczai Áron, Vadas László

Tánceánia: Álompart
A Tánceánia együttes közel 15 éves folyamatos munkájának köszönhetően az Álompart az együttes fogyatékos táncosainak ötletei, elképzelései, javaslatai alapján, az ő vezetésük által született közös improvizációs alkotás. Táncunk az egyén teljességéből és a közösség megtartó erejéből táplálkozik.

Alkotók, előadók:
Barkó Tamás, Bruckner Csaba, Csöndör Klára, Daróczi Katalin, Eötvös Juci, Eszes Dávid, Farkas Dorka, Földvári Eszter, Gál Eszter, Anton Gribunov, Gyulavári Ági, Kalácska Levente, Kálmán Ferenc, Mészöly Andrea, Potoczky Gábor, Sellyei Péter, Tóth Károly
Zene: Incze Zsóka, Dóra Attila

Képhang
Improvizációs jelenetek, jelenlétek egy “hangra”. Két éve futó mozgásos önismereti sajátélmény csoportunk első megmutatkozása. Látók, vakok gyengénlátók,zenészek, hallók, nagyot hallók, nők, férfiak.

Alkotók: Barkó Tamás, Csányi Márton, Farkas Dorka, Horváth Zsóka, Kopeczny Kata, Kovács Klára Klarissz, Moizes József, Szalóki Ági

Az est házigazdája: Sándor Erzsi
Művészeti és szakmai mentor: Bóta Ildikó

Időpont: 2014. február 3. – 18:30
Jegyár: 1500 Ft

Az ArtMan Mozgásterápiás Művészeti Egyesület munkáját 4000 Ft-os támogatói jegy megvásárlásával segítheti.

Forrás: http://szinhaz.hu/tanc/55207-paradogma-mozgasterapias-est-a-trafoban

Ki mondta, hogy kórházban nincsenek vicces szituációk?

Öt hetet töltöttem a János kórház intenzív osztályán, majd átkerültem a Korányiba a tüdőm miatt. Először is állítom, hogy az ott dolgozók (persze tisztelet a kivételnek) meg voltak győződve róla, hogy csak szimulálok, és puszta szórakozásból ugráltatom a környezetemet. (Némi háttérinformáció: eltört három csigolya a nyakamban, így akkor még nyaktól lefelé béna voltam, szó szerint, még jó, hogy vannak, akiket a tények nem zavarnak, de ez a hozzáállás is biztos jó valamire.)

Tisztázzunk valamit: nem szórakoztam. Ennek ellenére egyesek úgy döntöttek, hogy kipróbálják azt a lehetőséget, hogy tudok-e fénnyel táplálkozni. Ezt is szeretném tisztázni: nem lenne rossz, de nem, mégsem tudok.

Egyik reggel, mielőtt odaért volna valamelyik családtagom, az egyik nővér behozta a reggelimet, letette a tőlem egy méterre lévő asztalra, majd felhangzott a kulcsmondat „Jó étvágyat!”, és azzal a lendülettel kiviharzott a szobából, hogy csak úgy porzott (amúgy tényleg porzott). Néztem a tálat egy darabig kigúvadt szemekkel, de rájöttem, hogy még gyakorolnom kell a telekinézist, mert sajnos nem a Csillagok háborújából szalajtottak.

Végül elfogadtam, hogy azt a sajtos kenyeret és ezen nővér gondos ápolását már biztos nem nekem szánta a sors, de hála az égnek, még épp idejében megérkezett a felmentő sereg, így nem kellett kifejlesztenem a neonfénnyel történő fotoszintézist.

A másik történet az volt, hogy az egyik éjszaka kellős közepén új szobatársat kaptam. Didi Elemér bácsi (tényleg ez volt a neve, nem hallucináltam, mert én nem kaptam vigyorgó bogyót) 220-as vérnyomással került be erre a paradicsomi helyre, valahonnan a város túlfeléről, biztos, ami biztos alapon, hátha elpatkol útközben, de olyan “szerencséje” volt, hogy túlélte az utat, és pont mellém szállásolták el.

Didi bácsi sámlira állva is alig állt ki a földből, viszont ő egymaga volt a szürrealizmus. Másnap reggel bejött a család, hoztak neki mindent, mi szem-szájnak ingere, suttyómban jött egy kis házikolbász, meg ilyesmik is, élni tudni kell. Beérkeztek a gyógyszerei is, ám ő szükségtelennek érezte átadni őket az orvosoknak, minek is, ugye. A következő reggelen megmérték volna a cukrát, hozták volna a reggeli bogyókat is, mire ő teljes lelki nyugalommal közölte, hogy ő már bevette a kötelező köröket, és megnyugtatásul némi rántott húst is utánaküldött, ne szomorkodjanak ott lenn egyedül. Szegény nővér csak tátogott-tátogott, hamarjában csak egy elhaló „Na de Elemér bácsi” jött ki a száján, aztán rezignáltan elhagyta a szobát.

Elemér bácsi engem is megkínált mindenféle jóval, megnyugtatott, hogy ha bármi kell, szóljak nyugodtan, majd ő rohan. Nekem nem volt hangom, ő egy hirtelen mozdulattól is agyvérzést kaphatott volna, de kicsire nem adunk, ezt leszámítva erős volt a szövetség. Végül elég egyedi módon próbált meg megszökni a gondos kezelés elől, ugyanis hirtelen rájött, hogy itt több esély van arra, hogy eltegyék láb alól, mint otthon egymagában. Így nekiindult a nagyvilágnak köntösben, papucsban, sok üres üveggel, ám sajnos csak a folyosó közepéig jutott, és én csak a rákövetkező ordibálásból értesültem a meghiúsult akcióról.

Azt mondjuk nem vette figyelembe, hogy a kórház kapuja még jó két kilométer, és február van, és havazik is, de ilyesmikre sem adunk, nem vagyunk puhányok. Sokszor én is úgy éreztem, hogy akár laposkúszásban is kijutok innen, aztán úgy döntöttem, hátha kijutok még innen egyéb módon is, és tényleg így lett.

Visszakanyarodva a történethez Elemér bácsi visszakerült a szobába, de onnantól kezdve mosolyszünet állt be a nővérek és közte. Amikor végre hazamehetett, akkor ingyenes mentős szállítást kért, ami reggel 6 és este 11 óra között majd egyszer csak ideér, jópofa. Ennél fogva kiállt a folyosói ablakba, és onnan szuggerálta az utat, hátha így előbb jönnek. Persze ez sem tetszett az ottani közönségnek, újfent ordibálás keletkezett a dologból, hogy ugyan vonszolja már magát vissza a szobába, de ő sem volt rest visszaüvölteni, hogy ez nem egy börtön. De aztán hazament épségben, és a kórházi csapat némileg megkönnyebbült.

Azt hiszem. véget ért a móka mára, ilyen és ehhez hasonló történetek vannak még a puttonyomban, csak győzzem őket felidézni. Nos, többek között ilyenek miatt kezdem megtanulni az önmagunkon való szórakozást és nevetést, az sosem árthat, és lepipálom a pitypangokat és a pálmákat is!

tn_800x600_1030203_55601_3Kalász Veronika

 

Ferenc pápa egy fogyatékossággal élő politikusnőt fogadott

Szombaton délelőtt Ferenc pápa fogadta Ileana Argentint, aki elkötelezetten tevékenykedik a fogyatékkal élők jogai érdekében, korábban a római önkormányzat tagjaként, jelenleg pedig az olasz parlamentben. 

Az olasz politikusnő személyes levéllel fordult a Szentatyához, hogy bemutathassa számára a fogyatékkal élők különböző problémáit. A pápa rövid időn belül válaszolt és meghívta egy megbeszélésre, amelyre január 11-én, szombaton került sor az Apostoli Palotában és közel félóráig tartott. 

A legfontosabb téma, amelyről Ileana Argentin beszélt a pápának, a

súlyos fogyatékkal élők szüleinek támogatása volt.

Nagy aggodalomban élnek ugyanis gyermekeik jövőjét illetően, hogy mi történik majd velük, ha a szülők meghalnak. Komoly nehézséget jelent gondozásuk testvéreik számára is. Érintettek más kérdéseket is, mint

pl. a közintézményekbe és az egyházi struktúrákba való bejutás építészeti akadályainak leküzdése. 

Ferenc pápa nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta az olasz politikusnőt. Nagyon szívélyesen arról biztosította, hogy támogat minden olyan személyt és kezdeményezést, amely egyre nagyobb elkötelezettséggel és tudatossággal foglalkozik a fogyatékossághoz kötődő problémákkal. 

A pápai audienciát követően Ileana Argentin interjút adott a Vatikáni Rádiónak. Hatalmas élménynek nevezte a találkozót és a Szentatyát derűs és sugárzó személyként jellemezte. Olyan, mint amilyennek a televízióban is tűnik: végtelenül emberséges és hiteles. Nagyon boldoggá tett – vallotta meg az olasz politikusnő. 

A félórás beszélgetés során a fogyatékosság kérdéseiről beszéltek. Kérte a pápától, hogy a hit támogassa a jogaikért való küzdelmet. Véleménye szerint Ferenc pápa valós változást hozott a fogyatékkal élők világában. Elég volt az, amikor első alkalommal megcsókolta arcán a fogyatékkal élő kislányt a Szent Péter téren, hogy leomoljon az első fal, az előítéleté. 

Azzal a reménnyel ment a pápai audienciára, hogy folytatni tudják az együttműködést a jövőben elsősorban a fogyatékkal élők szüleinek tiszteletben tartása és elismerése terén.

A mozgássérültek számára a templomokba való bejutás problémája kapcsán Ferenc pápa azzal bíztatta, hogy személyesen elkötelezi magát ennek megoldásában. A fogyatékkal élő gyermekek szüleinek aggodalmaira vonatkozóan a Szentatya hangsúlyozta, hogy minél többet kell róla beszélni, hogy az emberek még inkább megértsék: egy ilyen szülő még azt a „luxust” sem engedheti meg magának, hogy meghaljon, mert ki viseli majd gondját gyermekének? 

A Szentatya megköszönte a politikusnőnek, hogy tájékoztatta a családok fájdalmáról. Ileana Argentin beszámolójában elmondta, hogy nagyon vidám hangulatban telt az audiencia, sokat nevettek a pápával. A pápával való találkozás újabb erőt adott az olasz politikusnőnek, hogy küzdjön a fogyatékkal élők jogaiért.

Felismerte, hogy nemcsak magukra kell gondolniuk, mert nagyon sokan vannak, akik hangjukat sem tudják hallatni. 

Forrás: http://hu.radiovaticana.va/news/2014/01/11/a_p%C3%A1pa_egy_mozg%C3%A1ss%C3%A9r%C3%BClt_olasz_politikusn%C5%91t_fogadott:_t%C3%A1mogatja_a/ung-763221 2014.01.11.

Aki fogyatékossággal él, az kevesebbet ér?

A fogyatékos, fogyatékosság fogalma, meghatározása mindig, és minden nyelvben vita tárgya, hiszen valamelyest pejoratív tartalmat hordoz. Fogy-, valaminél kevesebb? Károsult? Egészségkárosodott? Sérült? Mind-mind olyan kifejezések, melyeket nehéz használni.

Angol nyelvterületen sincs ez másképp: disability, defect, injury, illness, damage… Van szó, mely valamelyest ki tudná fejezni azt, hogy miről is van pontosan szó?

Minden esetleges hiányosság érzetére maguk a fogyatékossággal élő emberek cáfolnak rá, akik képesek az adott helyzetből előnyt kovácsolni, kihozni a maximumot.

Image


Daniel J. Vance MS, LPC, NCC

Lately, I have had a couple of eye-opening experiences about disability. For one, while looking up a number of dictionary definitions for spina bifida, I noticed each called the condition either a “congenital defect” or a “birth defect.”

That hooked me. For further clarification, I looked up the definition of “defect” on Merriam-Webster online. It said a defect was “a physical problem that causes something to be less valuable, effective, healthy, etc.”

The same online dictionary, and others, also defined cleft lip, cleft palate, Down syndrome, and a whole host of heart problems as birth “defects.” The Centers for Disease Control claims that “about one in every 33 babies is born with a birth defect.” One website I found had a listing of hundreds of “defects” in people, ranging from deafness and intellectual disabilities to short limbs.

But do these differences and others really make a person “less valuable, effective, healthy, etc.”?

A few weeks ago, I featured in a column Riva Lehrer, who was born with spina bifida. Instead of calling spina bifida a birth defect, which I had done numerous times over the years, I called it a condition. It would be a stretch to call Lehrer “less valuable” because of having spina bifida-or anyone with any disability being less valuable, for that matter.

If anything, her condition helped make her more valuable to others. She has been a groundbreaking artist and writer about people with disabilities. What many people call a weakness, Lehrer has turned into a strength.

In 2002, my first newspaper column featured President Woodrow Wilson, who had dyslexia and couldn’t read until age ten. His father helped him to compensate for his learning disability by coaching him to be an incredible public speaker. With dyslexia, he certainly wasn’t less effective.

Which brings the question to mind: Is the word “disability” even accurate?

Again, Merriam-Webster online defines disability as “a condition (such as an illness or injury) that damages or limits a person’s physical or mental abilities.” Primarily from writing this column eleven years, I could name off the top of my head dozens of people whose disability enhanced their lives and the lives of others.

Many people I interview wouldn’t trade in their disability for anything. They became better people because their “disability” favorably re-directed their relationships, spirituality, careers or life purpose.

What many people call a weakness, Lehrer has turned into a strength.

Az alapul szolgáló forrás: http://www.rocklintoday.com/news/templates/community_news.asp?articleid=12470&zoneid=4

A kép forrás: http://www.rivalehrerart.com/#!circle-stories/c68x

Felnőtt csecsemőkor

Néztem az arcot a tükörben. Kavarogtak gondolatok, érzések, kérdések. Agyam egyik részében beszélgettem magammal, egy másik része emlékezett, egy harmadik pedig folyamatosan gondolkodott. Ismerős volt a kép, de mégsem. Kerestem az ismerős pontokat, amitől én ÉN voltam, és továbbra is vagyok, és még sokáig maradok. Nem volt belőlük túl sok. „Én vagyok, de mégsem. Akkor én vagyok? Elképzelhető. Tényleg én lennék? Talán mégsem. Más nem lehet, csakis én. Akkor ez mit jelent? Jó kérdés.”
Arcomon lassan legördültek a könnycseppek. Némán, finoman sírtam. Bömbölhettem is volna akár, bele a nagyvilágba, de azt nem bírta volna a tüdőm. Sok mindent sirattam, de legfőképp magamat. Úgy éreztem, most megérdemlem. „Ez most az én önsajnálat-öt percem, ami jár nekem. Csupán röpke három hónap telt el, én mégis éveknek, sőt, évtizedeknek érzem megpróbáltatásaim hosszát.”
Én akartam a szembenézést és az állapotfelmérést, hogy lássam a teljes valót, de már nem tűnt olyan jó ötletnek. Minél tovább néztem farkasszemet a tükörképemmel, annál jobban éreztem: el kell szakadnom ettől az arctól, mert már nem bírom sokáig a látványt. A humorérzékem kivételesen cserbenhagyott, pedig nagy szükségem lett volna rá. Aztán mégis bírtam egy kicsit a szemlélődést. És még egy kicsit. Aztán még egy kicsit. Mert bírnom kellett. „Jobb, ha megbarátkozol ezzel a tükörképpel, mert ez így marad egy darabig. Tetszik? Nem mondhatnám. El kell fogadnom? Jobban tenném. Bele kell törődnöm? Még jó, hogy nem. Vagyis változtathatok rajta? Igen.” Ez némileg vigasztalt, és most ez is valami.
Két részre osztom az eddigi huszonöt évemet: balesetem előttire és balesetem utánira. Magára a balesetre nem emlékszem, de talán így a legjobb. Legalább újra kocsiba tudok szállni pánikroham nélkül. A balesetem előtti éveimben én is átkozódtam a dugó miatt, lelassítottam a roncs mellett, és borzongva kíváncsiskodtam. Szánalmasnak éreztem, de nem bírtam megállni. Most miattam átkozódhattak, lassíthattak, borzonghattak és kíváncsiskodhattak.
Azt mondják, nem volt szép látvány. Elhiszem. 2010. január 3-án este fél 8-kor sok autózó életét megkeseríthettem Nagykovácsi környékén. A kocsim fejre állt, miután nekem rohant egy kutya, és úgy lógtam ott a kocsiban, mint egy eltévedt denevér. Nagy volt aztán a tülekedés, mentők, tűzoltók, rendőrök, merre csak a szem ellátott.
Sosem tartottam magam túlzottan hiú embernek, de mindig is fontos volt a külsőm, és a külsőségek. Magától értetődőnek vettem, hogy mindig ilyen leszek, tele tervekkel, előre programozott élettel és jövővel. Amint lehetett, lecseréltem a szemüveget kontaktlencsére. Jó érzés volt, az önbizalmamnak is jót tett. Nem voltam egy világraszóló szépség, de azért sosem kellett bujkálnom. Önbizalomhiányos voltam, de jól titkoltam. Ha most jobban belegondolok, mégis hiú voltam. Nagyon. De ezt tagadtam. Nagyon. Szép körforgás. Sosem engedtem, hogy a hajam zsíros legyen, mániákusan tüntettem el alapozóval a néha gonoszul felbukkanó pattanásokat az arcomon, négyhetente jártam manikűröshöz, a szőreltűntetésben nem ismertem tréfát. Elhízás? Szó sem lehet róla! És ez így volt jól. Én legalábbis így gondoltam.
A mostani helyzet viszont… „Ajaj, nem festesz túl jól. Mondhatni, nyomorúságosan.” Persze gondoltam, hogy nyomot hagyott rajtam mindaz, ami történt, próbáltam racionális és higgadt lenni, de titokban, lelkem egy távoli, eldugott zugában mégis azzal hitegettem magam, hogy talán mégsem lehet olyan borzasztó a külsőm. De abban a pillanatban a tükör mást mondott, és esze ágában sem volt hazudni, vagy kozmetikázni az igazságot, bárhogy is szerettem volna. Szinte láttam, ahogy ingatja a fejét, megtagadva ezzel fohászomat.
Mert mit is látok? Újra kénytelen vagyok szemüveget viselni, mert képtelen vagyok berakni a lencsémet, a környezetem pedig nem ér rá ezzel foglalkozni. Aztán ott a rövid, előnytelen haj (le kellett vágatnunk, amikor bekerültem a rehabilitációra, mert nagyon hullott, és ráadásul csikizett is), a falfehér bőr, tele csúf kelésekkel, a vékony, élénkpiros vágás keresztbe a nyakamon, alatta egy szintén piros, centrálvénára utaló heg, majd a kanül alig begyógyult nyoma. Pár nap alatt egy titánlemezzel, két vágással és két lyukkal lettem gazdagabb, anélkül, hogy tudtam volna róla. És ez még csak a kezdet. Tokám lett, mint itt szinte minden nyaki gerincvelősérültnek. Csinos felsőtestem, amit anno mindenki csodált és irigyelt, nyomtalanul eltűnt. Pár nap alatt. Ijesztő. A hasam akkora, mint egy vízilóé, püffedt és tele van vízzel. Mondhatnám úgy is: pókhas. A karjaim és a lábaim, amiket hosszú évek alatt annyi gonddal formáztam úszómedencékben, fitnesztermekben és squashpályákon, összeaszódtak.
És kerekesszékben ülök. Ez talán a legfeldolgozhatatlanabb része a mostani állapotomnak. Bátran kijelenthetem, hogy önmagam karikatúrája lettem, egy rajzfilmfigura. Velem lehetne riogatni az autópályákon száguldozókat „Ilyen volt/Ilyen lett” címmel. És nincs mese, most minden fontosabb, mint a külsőm. Azok a dolgok, amiket eddig véresen komolyan vettem, most jócskán háttérbe szorulnak.
Szemlélődés közben nehezen, de rávettem magam, hogy továbblépjek. Vettem egy mély levegőt, és így szóltam újfent magamhoz: „Rendben, ezzel a terepszemlével készen vagyok, jöhet a jobbik rész. Kitartás, szedd össze magad, és hagyd abba a siránkozást, mert lehetne rosszabb is. Ennél is rosszabb? Ennél is! Nem láttad magad mögött a koponyaosztályos betegeket? Szerinted az jobb?” Agyam pesszimista részének erre már nem volt riposztja készenlétben. „Szóval gyerünk tovább, és nem mondom még egyszer!”
Tehát: a legfontosabb, hogy nem vagyok egy sarokban álló, és úgy is funkcionáló szobanövény. Lehettem volna az is. Még papírom is van róla. Arról viszont nincs, hogy mégsem vagyok az, de feltételezem, hogy így van. Aztán megvan minden végtagom, amikre még szükségem lesz. Még nincs tricepszem, állandóan fejbe vágom magam, ha jobban felemelem a karom, nem mozognak az ujjaim, sem a lábaim, a fejemet sem tudom felemelni, de ez pusztán átmeneti állapot. Átmeneti, nem végleges. És kapok elég levegőt. Már nem ájulok el, és nincs halálfélelmem, ha sokáig vagyok függőleges helyzetben. Már túlléptem „a szatyorban pislogó hal” stádiumon. Másnap, ahogy megérkeztem, csináltak egy röntgenfelvételt a nyakamról és a tüdőmről, és az orvosom olyan erősnek ítélte meg a rögzítést, hogy nem kellett többet a sanz gallért hordanom. Ennek örültem, mert kényelmetlen volt hordani, állandóan úgy éreztem, mintha fojtogatnának, és ezek szerint jól sikerült a műtét. Tüdőgyulladásom sincs már, erről öt felvétel is tanúskodik, mert az asszisztens csak ötödjére találta el az értéket. És „kis huncutnak” titulált, mert vastagabb vagyok, mint amilyennek kinézek. Nem baj, legalább világíthatok a sötétben. „Akkor félig teli, vagy félig üres az a pohár?”
Az ergoterápia utolsó pár percéről ellógtam; ma már vagy háromszor kiszedegettem a lencse közül a babszemeket, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy elfáradjak, úgyhogy a sportterápiáig még épp belefért ez a kis kitérő a mintalakásba. Itt minden van a gyakorláshoz, konyha, fürdőszoba, ágy, fotel. Nem akarom itt gyakorolni az új „életemet”, mert úgysem maradok így. Még akkor sem, ha sokan ezt akarják, és árgus szemekkel, kaján mosollyal várják, hogy mikor török meg, és mikor látom be a tévedésemet, hogy aztán az arcomba vágják: „ugye mi megmondtuk?”. Én nem akarom életem hátralévő részét egy kerekes otrombaságban leélni, zsák krumpliként, magatehetetlenül, kiszolgáltatva.
Elszánt vagyok, minden erőmmel igyekszem nem meghallani őket. De be kell látnom: néha elgyengülök. És amikor ez bekövetkezik, akkor minden egyes bútordarab azt kiabálja felém diadalittasan: „ez már így marad! Szokd meg, törődj bele, úgysincs más választásod, megmondták előre! Nem hiszed? Nézz csak körül, és lásd a saját szemeiddel!” Minden erőmmel próbáltam és töretlenül próbálom a hangokat kizárni, mégsem megy mindig. Így volt ez ezen a napon is. Mire bejutottam a fürdőbe, és ott ültem a tükör előtt, már csak abban bíztam, hogy legalább az kegyes lesz hozzám, de nem, aznap ő sem ismert irgalmat.
Mindent elterveztem évekre lebontva. Diploma után külföld, ott egy újabb diploma, kielégítő és kihívásokkal teli munka, öt év múlva szép karrier és család. A mának élni? Az én esetemben ez kizárt volt, mert ki nem állhattam a váratlan és meglepő dolgokat. A „ma” számomra csak egy köztes időszak volt a holnap felé. Aztán egy vasárnap este ez a szépen kidolgozott jövő egy szempillantás alatt eltűnt, és ott maradtam a szakadék szélén támpontok nélkül. Ez volt az, amitől mindig is rettegtem, ám kénytelen voltam ezzel (is) megbirkózni.
Amióta nyaktól lefelé lebénultam, találkoztam egy-két, magát Istennel azonosító személlyel. Orvosok, nem istenek. Mégis úgy nyilatkoznak. Egyesek közülük még csak meg sem vizsgáltak túlzottan, mégis tisztán látták a jövőmet, és kötelességüknek érezték megosztani látomásaikat a családommal és velem. Egymás után sorolták a tényeket. „Nem éri meg a reggelt, hypoxiás agykárosodott, sosem fog felébredni, sosem élhet lélegeztetőgép nélkül, sosem fog meggyógyulni.” A „nem” és a „sosem” váltogatták egymást. Megosztották velem a véleményüket, bár nem kértem. És köszönetet vártak érte. Az életemet megköszöntem, a véleményüket nem mindig. Biztosan jót akartak, de én nem mindig kértem belőle. Két kórházat is megjártam, átkeltem a halál völgyén, de átjutottam rajta. Mire bekerültem a rehabilitációra, már megváltoztam. A szemeim elárulják, még ha kívülről nem is látszik. Testem több része is örök mementó, ami életem végéig emlékeztet majd. Hálát adok, hogy megadatott nekem: kaptam még egy esélyt, nemcsak az élettől, hanem a sebészektől is, akik úgy döntöttek, hogy három, vegetációban töltött nap után talán van értelme kockáztatni. És mindig voltak és most is vannak, akik tartják bennem a lelket. Teljesen egyedül sehová nem jutottam volna, mert erős vagyok, de ennyire nem, és ez tény.
Azért vagyok itt, hogy fejlődjek. Nem vissza, hanem tovább, a nulláról. Meg kell becsülnöm, hogy itt lehetek, mert ez sem mindenkinek adatik meg. A hanyattfekvős, plafonnézegetős időszaknak vége, most újra meg kell tanulnom ülni, állni, járni, egyedül enni, és még millió más dolgot, amiknek régen csak néhány pillanatot szenteltem, és sohasem gondoltam bele, hogy tulajdonképpen mekkora munkát jelent ez az agyam és a testem számára. Ezek most komoly kihívások, leküzdhetetlennek tűnő problémák. Nincs pihenőnap, nincs relaxálás, nincs szünet, nincs kiszállás. Nem dobhatom be a törölközőt, mert nem tehetem. Nem mondhatom, hogy „most egy kicsit küzdjön helyettem más, én elfáradtam”.
Ha én nem küzdök, ki küzdjön helyettem? Csak vállat nyújtanak, amin időről-időre megpihenhetek. Ám ez életmentő. Szó szerint. Eddig lusta és türelmetlen voltam, ha nem ment valami rögtön, azonnal feladtam. De ez most nem a matek-házi, hanem az életem, egy versenyfutás az idővel. Itt most nincs helye türelmetlenségnek, nyafogásnak és lustaságnak. És ha fáj valami? Nem számít és nem baj, az a jó, legalább tudom, hogy még megvan. Ezt hallgatom három hónapja, leginkább olyanoktól, akiknek még nem tört el a nyaka. Nem mintha tetraplégként sok minden fájhatna… De ami fáj, az nagyon fáj! Mellkastól lefelé mintha nem is az én testem lenne. Újra meg kell ismerkednem minden sejtemmel, és egyesével ki kell kódolnom belőlük a kudarc élményét, hogy meggyógyulhassak, és hogy visszakapjam az életemet.
Én tehetek a helyzetről, nekem kell megoldanom.  Bűntudatom van, amiért nem csupán az én életem, álmaim és jövőm hullott darabjaira. Ez sok energiát vesz el a fejlődéstől, mégsem tudom ezt egyszerűen kikapcsolni. Felnőtt fejjel, felnőtt aggyal, felnőtt élettel és szokásokkal újra úgy élek, mint egy csecsemő. Életképtelen vagyok egyedül, és bárhogy is szeretnék néha egymagamban, az óvó szemektől távol lenni és gyötrődni, ez most nem kivitelezhető.
A rehabilitáción lévők nem bámulják meg a másikat, ez talán elvi kérdés. Ezért én most kimondhatatlanul hálás vagyok. Vannak itt amputáltak, koponyasérültek műanyagvédővel a fejükön, agyvérzésen átesettek, csípőprotézisek új tulajdonosai, balesetben megsérültek, de nem lebénultak, és még sorolhatnám. Ez itt egy védőburok, ahol csupa olyan ember vesz körül, akik nem kezelnek torzszülöttként, és akik ugyanazokkal a problémákkal, kihívásokkal és fájdalmakkal küszködnek, mint én. Nem érzem magam egy másik bolygóról ideszalajtott űrlénynek. Arra viszont még lelkiekben készülnöm kell, hogy tényleg mindenkinek, az egész világnak megmutassam magam.
Hirtelen visszarántott a józan, mindig két lábbal a földön álló részem.  „Ébresztő! Most erre a pillanatra kell koncentrálnod, ne feledd!” És így is tettem.

Visszazökkentem a „most”- ba, és megállapítottam, hogy néhány perc a tükör előtt elég volt. Pár perc után világossá vált, hogy bár bizonytalan időre felfüggesztjük régóta tartó barátságunkat, azért kapcsolatban maradunk. És most mi következik? Irány a tornaterem! Ha letelik a negyvenöt perc, újabb lépéssel közelebb kerülök a célomhoz, és most ez a legfontosabb. Ennél előrébb, eddigi éveimmel ellentétben, most nem tervezek. 

 „Hajrá, meg tudod csinálni!” Még dobtam magamnak egy félmosolyt, és indultam a tornaterembe.
Mirror-with-beautiful-wooden-ornaments