Néztem az arcot a tükörben. Kavarogtak gondolatok, érzések, kérdések. Agyam egyik részében beszélgettem magammal, egy másik része emlékezett, egy harmadik pedig folyamatosan gondolkodott. Ismerős volt a kép, de mégsem. Kerestem az ismerős pontokat, amitől én ÉN voltam, és továbbra is vagyok, és még sokáig maradok. Nem volt belőlük túl sok. „Én vagyok, de mégsem. Akkor én vagyok? Elképzelhető. Tényleg én lennék? Talán mégsem. Más nem lehet, csakis én. Akkor ez mit jelent? Jó kérdés.”
Arcomon lassan legördültek a könnycseppek. Némán, finoman sírtam. Bömbölhettem is volna akár, bele a nagyvilágba, de azt nem bírta volna a tüdőm. Sok mindent sirattam, de legfőképp magamat. Úgy éreztem, most megérdemlem. „Ez most az én önsajnálat-öt percem, ami jár nekem. Csupán röpke három hónap telt el, én mégis éveknek, sőt, évtizedeknek érzem megpróbáltatásaim hosszát.”
Én akartam a szembenézést és az állapotfelmérést, hogy lássam a teljes valót, de már nem tűnt olyan jó ötletnek. Minél tovább néztem farkasszemet a tükörképemmel, annál jobban éreztem: el kell szakadnom ettől az arctól, mert már nem bírom sokáig a látványt. A humorérzékem kivételesen cserbenhagyott, pedig nagy szükségem lett volna rá. Aztán mégis bírtam egy kicsit a szemlélődést. És még egy kicsit. Aztán még egy kicsit. Mert bírnom kellett. „Jobb, ha megbarátkozol ezzel a tükörképpel, mert ez így marad egy darabig. Tetszik? Nem mondhatnám. El kell fogadnom? Jobban tenném. Bele kell törődnöm? Még jó, hogy nem. Vagyis változtathatok rajta? Igen.” Ez némileg vigasztalt, és most ez is valami.
Két részre osztom az eddigi huszonöt évemet: balesetem előttire és balesetem utánira. Magára a balesetre nem emlékszem, de talán így a legjobb. Legalább újra kocsiba tudok szállni pánikroham nélkül. A balesetem előtti éveimben én is átkozódtam a dugó miatt, lelassítottam a roncs mellett, és borzongva kíváncsiskodtam. Szánalmasnak éreztem, de nem bírtam megállni. Most miattam átkozódhattak, lassíthattak, borzonghattak és kíváncsiskodhattak.
Azt mondják, nem volt szép látvány. Elhiszem. 2010. január 3-án este fél 8-kor sok autózó életét megkeseríthettem Nagykovácsi környékén. A kocsim fejre állt, miután nekem rohant egy kutya, és úgy lógtam ott a kocsiban, mint egy eltévedt denevér. Nagy volt aztán a tülekedés, mentők, tűzoltók, rendőrök, merre csak a szem ellátott.
Sosem tartottam magam túlzottan hiú embernek, de mindig is fontos volt a külsőm, és a külsőségek. Magától értetődőnek vettem, hogy mindig ilyen leszek, tele tervekkel, előre programozott élettel és jövővel. Amint lehetett, lecseréltem a szemüveget kontaktlencsére. Jó érzés volt, az önbizalmamnak is jót tett. Nem voltam egy világraszóló szépség, de azért sosem kellett bujkálnom. Önbizalomhiányos voltam, de jól titkoltam. Ha most jobban belegondolok, mégis hiú voltam. Nagyon. De ezt tagadtam. Nagyon. Szép körforgás. Sosem engedtem, hogy a hajam zsíros legyen, mániákusan tüntettem el alapozóval a néha gonoszul felbukkanó pattanásokat az arcomon, négyhetente jártam manikűröshöz, a szőreltűntetésben nem ismertem tréfát. Elhízás? Szó sem lehet róla! És ez így volt jól. Én legalábbis így gondoltam.
A mostani helyzet viszont… „Ajaj, nem festesz túl jól. Mondhatni, nyomorúságosan.” Persze gondoltam, hogy nyomot hagyott rajtam mindaz, ami történt, próbáltam racionális és higgadt lenni, de titokban, lelkem egy távoli, eldugott zugában mégis azzal hitegettem magam, hogy talán mégsem lehet olyan borzasztó a külsőm. De abban a pillanatban a tükör mást mondott, és esze ágában sem volt hazudni, vagy kozmetikázni az igazságot, bárhogy is szerettem volna. Szinte láttam, ahogy ingatja a fejét, megtagadva ezzel fohászomat.
Mert mit is látok? Újra kénytelen vagyok szemüveget viselni, mert képtelen vagyok berakni a lencsémet, a környezetem pedig nem ér rá ezzel foglalkozni. Aztán ott a rövid, előnytelen haj (le kellett vágatnunk, amikor bekerültem a rehabilitációra, mert nagyon hullott, és ráadásul csikizett is), a falfehér bőr, tele csúf kelésekkel, a vékony, élénkpiros vágás keresztbe a nyakamon, alatta egy szintén piros, centrálvénára utaló heg, majd a kanül alig begyógyult nyoma. Pár nap alatt egy titánlemezzel, két vágással és két lyukkal lettem gazdagabb, anélkül, hogy tudtam volna róla. És ez még csak a kezdet. Tokám lett, mint itt szinte minden nyaki gerincvelősérültnek. Csinos felsőtestem, amit anno mindenki csodált és irigyelt, nyomtalanul eltűnt. Pár nap alatt. Ijesztő. A hasam akkora, mint egy vízilóé, püffedt és tele van vízzel. Mondhatnám úgy is: pókhas. A karjaim és a lábaim, amiket hosszú évek alatt annyi gonddal formáztam úszómedencékben, fitnesztermekben és squashpályákon, összeaszódtak.
És kerekesszékben ülök. Ez talán a legfeldolgozhatatlanabb része a mostani állapotomnak. Bátran kijelenthetem, hogy önmagam karikatúrája lettem, egy rajzfilmfigura. Velem lehetne riogatni az autópályákon száguldozókat „Ilyen volt/Ilyen lett” címmel. És nincs mese, most minden fontosabb, mint a külsőm. Azok a dolgok, amiket eddig véresen komolyan vettem, most jócskán háttérbe szorulnak.
Szemlélődés közben nehezen, de rávettem magam, hogy továbblépjek. Vettem egy mély levegőt, és így szóltam újfent magamhoz: „Rendben, ezzel a terepszemlével készen vagyok, jöhet a jobbik rész. Kitartás, szedd össze magad, és hagyd abba a siránkozást, mert lehetne rosszabb is. Ennél is rosszabb? Ennél is! Nem láttad magad mögött a koponyaosztályos betegeket? Szerinted az jobb?” Agyam pesszimista részének erre már nem volt riposztja készenlétben. „Szóval gyerünk tovább, és nem mondom még egyszer!”
Tehát: a legfontosabb, hogy nem vagyok egy sarokban álló, és úgy is funkcionáló szobanövény. Lehettem volna az is. Még papírom is van róla. Arról viszont nincs, hogy mégsem vagyok az, de feltételezem, hogy így van. Aztán megvan minden végtagom, amikre még szükségem lesz. Még nincs tricepszem, állandóan fejbe vágom magam, ha jobban felemelem a karom, nem mozognak az ujjaim, sem a lábaim, a fejemet sem tudom felemelni, de ez pusztán átmeneti állapot. Átmeneti, nem végleges. És kapok elég levegőt. Már nem ájulok el, és nincs halálfélelmem, ha sokáig vagyok függőleges helyzetben. Már túlléptem „a szatyorban pislogó hal” stádiumon. Másnap, ahogy megérkeztem, csináltak egy röntgenfelvételt a nyakamról és a tüdőmről, és az orvosom olyan erősnek ítélte meg a rögzítést, hogy nem kellett többet a sanz gallért hordanom. Ennek örültem, mert kényelmetlen volt hordani, állandóan úgy éreztem, mintha fojtogatnának, és ezek szerint jól sikerült a műtét. Tüdőgyulladásom sincs már, erről öt felvétel is tanúskodik, mert az asszisztens csak ötödjére találta el az értéket. És „kis huncutnak” titulált, mert vastagabb vagyok, mint amilyennek kinézek. Nem baj, legalább világíthatok a sötétben. „Akkor félig teli, vagy félig üres az a pohár?”
Az ergoterápia utolsó pár percéről ellógtam; ma már vagy háromszor kiszedegettem a lencse közül a babszemeket, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy elfáradjak, úgyhogy a sportterápiáig még épp belefért ez a kis kitérő a mintalakásba. Itt minden van a gyakorláshoz, konyha, fürdőszoba, ágy, fotel. Nem akarom itt gyakorolni az új „életemet”, mert úgysem maradok így. Még akkor sem, ha sokan ezt akarják, és árgus szemekkel, kaján mosollyal várják, hogy mikor török meg, és mikor látom be a tévedésemet, hogy aztán az arcomba vágják: „ugye mi megmondtuk?”. Én nem akarom életem hátralévő részét egy kerekes otrombaságban leélni, zsák krumpliként, magatehetetlenül, kiszolgáltatva.
Elszánt vagyok, minden erőmmel igyekszem nem meghallani őket. De be kell látnom: néha elgyengülök. És amikor ez bekövetkezik, akkor minden egyes bútordarab azt kiabálja felém diadalittasan: „ez már így marad! Szokd meg, törődj bele, úgysincs más választásod, megmondták előre! Nem hiszed? Nézz csak körül, és lásd a saját szemeiddel!” Minden erőmmel próbáltam és töretlenül próbálom a hangokat kizárni, mégsem megy mindig. Így volt ez ezen a napon is. Mire bejutottam a fürdőbe, és ott ültem a tükör előtt, már csak abban bíztam, hogy legalább az kegyes lesz hozzám, de nem, aznap ő sem ismert irgalmat.
Mindent elterveztem évekre lebontva. Diploma után külföld, ott egy újabb diploma, kielégítő és kihívásokkal teli munka, öt év múlva szép karrier és család. A mának élni? Az én esetemben ez kizárt volt, mert ki nem állhattam a váratlan és meglepő dolgokat. A „ma” számomra csak egy köztes időszak volt a holnap felé. Aztán egy vasárnap este ez a szépen kidolgozott jövő egy szempillantás alatt eltűnt, és ott maradtam a szakadék szélén támpontok nélkül. Ez volt az, amitől mindig is rettegtem, ám kénytelen voltam ezzel (is) megbirkózni.
Amióta nyaktól lefelé lebénultam, találkoztam egy-két, magát Istennel azonosító személlyel. Orvosok, nem istenek. Mégis úgy nyilatkoznak. Egyesek közülük még csak meg sem vizsgáltak túlzottan, mégis tisztán látták a jövőmet, és kötelességüknek érezték megosztani látomásaikat a családommal és velem. Egymás után sorolták a tényeket. „Nem éri meg a reggelt, hypoxiás agykárosodott, sosem fog felébredni, sosem élhet lélegeztetőgép nélkül, sosem fog meggyógyulni.” A „nem” és a „sosem” váltogatták egymást. Megosztották velem a véleményüket, bár nem kértem. És köszönetet vártak érte. Az életemet megköszöntem, a véleményüket nem mindig. Biztosan jót akartak, de én nem mindig kértem belőle. Két kórházat is megjártam, átkeltem a halál völgyén, de átjutottam rajta. Mire bekerültem a rehabilitációra, már megváltoztam. A szemeim elárulják, még ha kívülről nem is látszik. Testem több része is örök mementó, ami életem végéig emlékeztet majd. Hálát adok, hogy megadatott nekem: kaptam még egy esélyt, nemcsak az élettől, hanem a sebészektől is, akik úgy döntöttek, hogy három, vegetációban töltött nap után talán van értelme kockáztatni. És mindig voltak és most is vannak, akik tartják bennem a lelket. Teljesen egyedül sehová nem jutottam volna, mert erős vagyok, de ennyire nem, és ez tény.
Azért vagyok itt, hogy fejlődjek. Nem vissza, hanem tovább, a nulláról. Meg kell becsülnöm, hogy itt lehetek, mert ez sem mindenkinek adatik meg. A hanyattfekvős, plafonnézegetős időszaknak vége, most újra meg kell tanulnom ülni, állni, járni, egyedül enni, és még millió más dolgot, amiknek régen csak néhány pillanatot szenteltem, és sohasem gondoltam bele, hogy tulajdonképpen mekkora munkát jelent ez az agyam és a testem számára. Ezek most komoly kihívások, leküzdhetetlennek tűnő problémák. Nincs pihenőnap, nincs relaxálás, nincs szünet, nincs kiszállás. Nem dobhatom be a törölközőt, mert nem tehetem. Nem mondhatom, hogy „most egy kicsit küzdjön helyettem más, én elfáradtam”.
Ha én nem küzdök, ki küzdjön helyettem? Csak vállat nyújtanak, amin időről-időre megpihenhetek. Ám ez életmentő. Szó szerint. Eddig lusta és türelmetlen voltam, ha nem ment valami rögtön, azonnal feladtam. De ez most nem a matek-házi, hanem az életem, egy versenyfutás az idővel. Itt most nincs helye türelmetlenségnek, nyafogásnak és lustaságnak. És ha fáj valami? Nem számít és nem baj, az a jó, legalább tudom, hogy még megvan. Ezt hallgatom három hónapja, leginkább olyanoktól, akiknek még nem tört el a nyaka. Nem mintha tetraplégként sok minden fájhatna… De ami fáj, az nagyon fáj! Mellkastól lefelé mintha nem is az én testem lenne. Újra meg kell ismerkednem minden sejtemmel, és egyesével ki kell kódolnom belőlük a kudarc élményét, hogy meggyógyulhassak, és hogy visszakapjam az életemet.
Én tehetek a helyzetről, nekem kell megoldanom. Bűntudatom van, amiért nem csupán az én életem, álmaim és jövőm hullott darabjaira. Ez sok energiát vesz el a fejlődéstől, mégsem tudom ezt egyszerűen kikapcsolni. Felnőtt fejjel, felnőtt aggyal, felnőtt élettel és szokásokkal újra úgy élek, mint egy csecsemő. Életképtelen vagyok egyedül, és bárhogy is szeretnék néha egymagamban, az óvó szemektől távol lenni és gyötrődni, ez most nem kivitelezhető.
A rehabilitáción lévők nem bámulják meg a másikat, ez talán elvi kérdés. Ezért én most kimondhatatlanul hálás vagyok. Vannak itt amputáltak, koponyasérültek műanyagvédővel a fejükön, agyvérzésen átesettek, csípőprotézisek új tulajdonosai, balesetben megsérültek, de nem lebénultak, és még sorolhatnám. Ez itt egy védőburok, ahol csupa olyan ember vesz körül, akik nem kezelnek torzszülöttként, és akik ugyanazokkal a problémákkal, kihívásokkal és fájdalmakkal küszködnek, mint én. Nem érzem magam egy másik bolygóról ideszalajtott űrlénynek. Arra viszont még lelkiekben készülnöm kell, hogy tényleg mindenkinek, az egész világnak megmutassam magam.
Hirtelen visszarántott a józan, mindig két lábbal a földön álló részem. „Ébresztő! Most erre a pillanatra kell koncentrálnod, ne feledd!” És így is tettem.
Visszazökkentem a „most”- ba, és megállapítottam, hogy néhány perc a tükör előtt elég volt. Pár perc után világossá vált, hogy bár bizonytalan időre felfüggesztjük régóta tartó barátságunkat, azért kapcsolatban maradunk. És most mi következik? Irány a tornaterem! Ha letelik a negyvenöt perc, újabb lépéssel közelebb kerülök a célomhoz, és most ez a legfontosabb. Ennél előrébb, eddigi éveimmel ellentétben, most nem tervezek.
„Hajrá, meg tudod csinálni!” Még dobtam magamnak egy félmosolyt, és indultam a tornaterembe.
Fogyatékossággal élő emberek/People with Disabilities 