Nincs lehetetlen

 

British artist Sue Austin continues to push forward in ways even top experts never thought possible.

Austin, who has been using a wheelchair for nearly two decades due to an extended illness, uses an innovative underwater wheelchair to create stunning visual art. She also hopes to challenge us to rethink the way we see people with disabilities.

With photos, videos and performance art pieces involving her unique underwater wheelchair named “Portal,” Austin strives to redefine the way we relate to people in wheelchairs. She works to fight back against negative stigma, including such terms as “limited,” “held back” and “immobilized,” she said at a TED conference in 2012. She implores people to instead demonstrate the ways in which we can find the value and joy in being different.

Austin first got involved with diving in 2005, according to the Guardian. She said the sport granted her freedom and renewed access to the rest of the world.

But she faced some backlash when she proposed the idea of diving in a wheelchair.

“When we started talking to people about it, engineers were saying it wouldn’t work, the wheelchair would go into a spin, it was not designed to go through water — but I was sure it would,” Austin told the BBC in 2012. With the help of dive experts, engineers, academics and funding from places like England’s Arts Council, Austin’s vision was realized.

Her work was brought to a larger audience when she was chosen as one of the featured artists at the Unlimited Festival, a part of the 2012 Cultural Olympiad in London. The cultural program accompanied the 2012 Summer Olympics and Paralympics.

Since then, Austin and her nonprofit organization Freewheeling, an integrated arts program, have been gaining more attention, which has been one her main goals.

“People’s reaction completely changed towards me. It was as if they couldn’t see me anymore, as if an invisibility cloak had descended,” she said during her TED talk about how people responded when she started using a wheelchair. “As a result, I knew I needed to make my own stories about this experience, new narratives to reclaim my identity.”

Source: http://www.huffingtonpost.com/2014/03/30/sue-austin-photos_n_4936600.html?utm_hp_ref=impact&ir=Impact

Kép

A több szempontból akadálymentesített próbafülke/A dressing room accessible from more aspects

A teljes társadalmi részvétel feltétele a próbafülkékhez való hozzáférés – hiszen hogy másképp lehetne ruhát próbálni?!

Azon felül, hogy kerekesszékkel is jó lenne, ha lehetne próbálni – őszintén szólva, én erre megfelelően kialakított helyet egy kék-piros logós nagyáruházon kívül még máshol nem láttam -, de a vakok számára is szükséges az eligazítás.

Íme egy biléta, mely segítségével ők is tökéletesen és gond nélkül el tudnak igazodni.

Ti láttatok már itthon ilyet? S hol találtatok kellőképp akadálymentes próbafülkét?


Accessing the dressing room is one aspect of full participation in society – how would you be able to try a dress in other way?

Furthermore, it would be great to have more wheelchair-accessible dressing rooms, but people with vision impairment or blindness have special needs.

There is this plastic numbercard fit for everybody!

A több szempontból akadálymentesített próbafülke/A dressing room accessible from more aspects

Tényleg ilyen nehéz? – Vera és a parkolóigazolvány

Terveim szerint a Befogadó Művészeti Fesztiválról szóló beszámolómat folytattam volna, de történt valami, ami eltérített erről az irányról. A „valami” pedig az, hogy pár napon belül lejár a mozgássérült parkolókártyám. Így mivel ez számomra nagyon is aktuális, továbbá amúgy is elég populáris ez a téma, összekötöttem ezt a kettőt. Akkor bele is fogok.

2012 márciusában csináltattam meg ezt az ominózus kártyát, mivel akkor született meg a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal határozata a rokkantságom mértékéről, és ezzel lehetett kezdeményezni az igazolványt.

A hivatal határozata szerint 2014 márciusában kell mennem újabb felülvizsgálatra, jóllehet az állapotomat véglegesnek minősítették, így a parkolóigazolványomat is csak 2014. március 31-éig állították ki. Na. Már. Most. Az igazolvány megújításához szükséges kérelmet a határozattal és egy igazolványképpel kell kiegészíteni, de a papír csupán márciusig érvényes, a képeim pedig elfogytak.

Felhívtam, illetve bocsánat, elértem az illetékeseket az NRSZH-nál nagy nehézségek árán, több napos „telefonon lógós” időszak után, akiktől megtudtam, hogy elképesztően el vannak maradva a felülvizsgálatokkal, így meg sem tudja tippelni, mikorra várható az enyém. Megkérdeztem, hogy akkor mégis mi alapján állítassam ki a parkolókártyámat? Válasz: ezt kérdezzem meg az illetékes okmányirodától! Hmm, hát jó. Ugyan ott sem veszik fel a legalább nyolc megadott számból egyen sem, de ugyan miért tennék?

Biztos senki nem hívja őket releváns problémával… Nem szeretném megnevezni ezt az okmányirodát, elég annyi, hogy területileg ide tartozom. Kínomban felhívtam egy nagyon kedves ügyintézőt, itt, a falunkban, hogy segítsen, aki elmondhatatlanul kedves és segítőkész, az ő képét raknám ki a szótárban az empatikus és munkáját szerető/jól végző köztisztviselő szócikk mellé.

35, ismétlem harmincöt, mondom 35(!) perces hívás után méltóztattak felvenni a telefont, majd egy laza (képletesen) mozdulattal elküldték a búbánatba. Képzelem, én mit érdemeltem volna a merészségemért… Végül felhívott egy másik okmányirodát, ahol kedvesebbek voltak, és nem esett nehezükre segíteni. Jé, ki hitte volna, hogy így is lehet…

Ez volt az első kanyar, de van tovább is. Most térek rá a kép problematikájára. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy igazolványképet nem olyan egyszerű csináltatni, az okmányirodai boxba pedig nem férek be, ezt nem kell túlcifrázva elmagyarázni, a fizika törvényei itt is élnek, ez nem Harry Potter világa, itt nem létezik tágítóbűbáj, bárhogy szeretném is. Ennek ellenére (tudom, hogy így van, mesélték) arra kérnek, hogy ülj be oda, mindegy, hogy hogy, csak „ÜLJÖN MÁR BE, EZ NEM LEHET IGAZ, MI TART ENNYI IDEIG”, vagyis ők ezzel nem tudnak mit kezdeni, ha nem férek be, oldjam meg máshol.

Értem én, hogy ők sem csodatévők, de legalább valami minimális kreativitás elvárható tőlük. Higgyék el, nem azért létezünk, hogy tönkretegyük a napjukat! Ezért lett ennek a cikknek ez a címe. Tényleg ilyen nehéz? Másképp fogalmazok: tényleg ilyen nehéznek kell lennie?

Természetesen nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenhol ilyenek lennének a tisztviselők, de el kellett mondanom, hogy ez is megesik. És hogy végül hogy lesz fénykép rólam? És hogy lesz a kérelmem kitöltve? A fent említett hölgy felhívta egy itteni ismerősét, aki még aznap kijött, lefotózott, előhívatja a napokban, és elhozza. Ingyen. A hölgy kinyomtatja, kitölti, elhozza, hogy aláírjam, és elküldi. Ingyen. Nekik EZ nem volt nehéz. Kérdem én: a többieknek miért az?

Kalász Veronika

Szavakkal látók

„Köszönöm, hogy két órára én is látó lehettem!” – mondta egy látássérült kisfiú, aki az Ódry Színpad tavalyi novemberi, kifejezetten a látássérült nézőknek szervezett Toldi-előadásáról jött ki. Az emléket Farkas Ildikó, a Színház- és Filmművészeti Egyetem munkatársa idézte fel. Itt indul február végétől audio-narrátor modellprogram, így Magyarországon is egyre többször kaphatnak majd professzionális segítséget vak és gyengén látó emberek ahhoz, hogy élvezhessék a színházi előadásokat.

Egy audio-narrátor nem csupán elmondja, mi történik a színpadon. Az ugyanis a cél, hogy az élmény a lehető legteljesebb legyen: még az előadás előtt elkíséri a látássérülteket egy színpadbejárásra, akik itt megtapinthatják a díszleteket és a kellékeket. A színészekkel is megismerkednek, így az előadás alatt hangjukat már könnyen tudják az egyes szereplőkhöz kötni. A darab közben pedig egy tolmácsfülkéhez hasonló helyen ül az audio-narrátor, innen „közvetítve” az adó-vevő készüléket használó látássérült nézők számára azokat az információkat, amelyeket ők nem érzékelnek. Lezárásképpen pedig a színdarab után, a színészekkel együtt megbeszélik a darabbal kapcsolatos élményeiket, gondolataikat. Mindebből egyértelmű: egy ilyen előadás nyitottságot és együttműködést kíván a színháztól is.

Narrált filmekre, illetve színházi előadásokra már korábban is volt példa, ám most lesz először lehetőség az audio-narrátorok szakmai képzésére. – A program kidolgozásánál arra törekedtünk, hogy a narráció minél nagyobb területet öleljen fel, amibe beletartozik a film, a televízió, a kiállítások, az oktatás, a konferencia és az egyéb szabadidős programok is a színház mellett – magyarázza Kovács Zsuzsanna szakmai oktató. Ez a törekvés egybevág azzal az európai uniós szabályozással, amely előírja, hogy a műsoridő meghatározott részére narrációt kell biztosítaniuk a tévécsatornáknak, így Kovács szerint ezen a területen a legnagyobb a perspektíva. A cél egy a jelnyelvi tolmácsokéhoz hasonló hálózat kiépítése. Londonban például van egy kiadvány, amelyben három hónapra előre szerepel, hogy mikor, hol, melyik előadás látható feliratozva, jelnyelvi tolmáccsal vagy audio-narrációval ellátva, illetve melyiket közelíthetik meg akadálymentesen mozgássérültek.

Győrei Zsolt egyetemi docens, a tanfolyam vezetője a szakmaiságra helyezte a hangsúlyt. Véleménye szerint egy audio-narrátornál kulcsfontosságú a felkészültség, ami az egyetemen hagyományosan oktatott szerkesztői, dramaturgi munkához hasonló képzettséget kíván. A narrátornak tudnia kell, hogyan ossza be az idejét, és nyitottnak kell lennie mind a darab, mind a közönség felé. A képzés során fejlesztik a résztvevők lényeglátását, tudniuk kell, hogy mit emeljenek ki, mi az az információ, amivel segítik a mű befogadását, egyúttal irányt adva a gondolkodásnak, nem csak tényeket közölve. A hangképzés és a beszédtechnika szintén helyet kapott a programban.

Pál Szilvia már többször „látott” így előadást. A Tilos Rádió ReHab a tortán című, fogyatékossággal élőkkel foglalkozó műsorának műsorvezetője maga is alig látó, és részt vett a felvételi eljárásban. Szerinte az jelenthet majd problémát, hogy látássérültek nem könnyen „mozdulnak”. Sok vak nem is próbálkozik ilyen programot szervezni magának, mivel hisz a sztereotípiáknak –„minek menne színházba, úgyse látja?” A kezdeményezés akkor lesz sikeres, ha fel is tudja kelteni az igényt a látássérültekben, és megmozgatja őket. A narrátornak szerinte a mimika és a gesztusok leírásában van különösen fontos szerepe. Előfordult, hogy az egész közönség nevetett a színész egy mozdulatán, amit ő nem látott és nem is mondta el a narrátor. Úgy érezte kihagyták valamiből. De ellenkező esetre is volt példa: egyszer egy különösen lelkes narrátor a táncot is megpróbálta elmesélni, ez viszont inkább zavaró volt.

Finanszírozás

A februártól júniusig tartó tandíjmentes, hétvégéken zajló „modellprogramra” 18 főt vettek fel, akik ennek elvégzése után szeptemberben elkezdhetik az akkreditált, tanúsítványt is nyújtó képzést. A Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. együttműködésben képzi az audio-narrátorokat. Tavaly az akkreditált képzés létrehozását, illetőleg a tananyagfejlesztést az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatása tette lehetővé, idén pedig európai uniós forrásból, egy Támop kiemelt projekt keretében tudjuk ingyenesen elindítani a programot – vázolja az anyagi hátteret Simonics Benjámin, a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit K . projektmenedzsere, kiemelve az állami szerepvállalás jelentőségét.

Tóték narrálva

Az Örkény Színház március 5-i, szerdai Tóték című előadását látássérültek és vakok számára narrátor közreműködésével játsszák. Az előadás előtt, délután 5 órától pedig egyórás interaktív kulisszajárással, díszletek, kellékek, jelmezek megismertetésével segítik a látássérültek és kísérőik előadásra hangolódását.

Forrás: http://nol.hu/lap/kult/20140304-szavakkal_latni?ref=sso Borbély Zsuzsa