Feszti(vál) – körkép I. rész

Felkértek zsűritagnak a Befogadó Művészeti Fesztiválra, mint ahogy arra már egy korábbi cikkemben utaltam, ha emlékeznek kedves olvasóim. Ez a rész, ahogy a címben is utaltam rá, az első lesz, mert annyi mondandóm van, hogy egy cikknek túlzottan hosszadalmasnak bizonyulna. Remélem, minden kedves olvasóm megérti és elfogadja ezt magyarázatképp. Nem sablonosat akartam írni, mert azt nem tartom illőnek ehhez az eseményhez, de higgyétek el, mesés és megható nap volt, tele érzelmekkel.

Akkor bele is vágok!

November 14-én érkezett a levél elektronikus postával. Amikor megkaptam a levelet a volt gimnáziumi osztályfőnökömtől, pár pillanatig némileg bután pislogtam, és értetlenkedtem. Mármint hogy én? Tényleg? Én? Be kell vallanom, nem értettem. Miért pont én? Gyorsan válaszoltam, hogy természetesen vállalom, micsoda megtiszteltetés, köszönöm, hogy rám gondoltak, majd utánanéztem, hogy miről is szól ez a fesztivál. Szóltam anyukámnak, készüljön december 7-ére, mert feltörtem, mint a talajvíz, elindultam a világhírnév felé. Felkutattam minden elérhetőséget, elolvastam mindent, amit csak találtam. A volt alma materem rendezi. Sérült és fogyatékkal élő gyerekek mutatják meg több téren tehetségüket. Oké, értem. Mármint nagyjából. Idejártam, és lassan négy éve én is mozgáskorlátozottként, azaz pontosabban mozgásomban átmenetileg korlátozottként élem napjaimat. Vagyis van némi közöm a kezdeményezéshez. De mégis miért én jutottam eszükbe? Amikor megláttam, hogy két évvel ezelőtt kik ültek a zsűriben, elakadt a szavam. Akkor meg még inkább, amikor tudomást szereztem az idei ítészek kilétéről. Schell Judit, Scherer Péter, Weisz Fanni, Lackfi János! Bevallom, titokban elkezdtem okosságokat és szellemességeket kiötölni, gyakoroltam a hangsúlyokat, hogy vicces legyek, de inkább lazán vicces, nem pedig görcsösen humoros. Nagyon keskeny a határ a kettő között ugyebár!

A két nagyon kedves szervező tanárnő napokig faggatott, mire lenne szükségem, van-e valami, amiben segítsenek, én pedig válaszoltam: markos férfiembereket szeretnék! Mármint a kocsiból való kiszálláshoz, még mielőtt félreértenének kedves olvasóim… Megnyugtattak: rengeteg markos legény fog szaladgálni az iskolában, ne izguljak. Jó, akkor nem izgulok. És tényleg így lett, a nap folyamán kedvemre válogathattam az erősebbnél erősebb fiúk közül. Ezúton is köszönöm nekik még egyszer!

Előtte napokig kényszeresen kémleltem az eget és fohászkodtam, nehogy havazzon, mert a végén itthon kell maradnom. Ugyanis ha behavazódunk, én nem tudok csak úgy kipattanni a kocsiból és elsétálni, a kerekesszékemet viszont nem tudjuk kutyaszánná átalakítani. Legalábbis még nem próbáltuk. De eszébe sem jutott kitolni velem, szeles volt az idő, de egy csepp sem esett.

Következő kérdés: mit vegyek fel? Hmm, nem egyszerű a döntés. A legtöbb ruhámba már csak cipőkanállal lehet betuszkolni a megváltozott alakom miatt, így már régóta csak kényelmes holmikat hordok. De most más volt a helyzet! Csinos akartam lenni, minimális erőlködéssel. Nem egyszerű az ember helyzete, ha öltöztetni kell, mint egy babát. Nem szeretném testközelből megtapasztalni, hogy milyen, ha a környezetemben mindenkinek kihullik a haja a kihívástól. Ergo: sokáig töprengtem rajta, de végül maradt az ünnepi mackónadrág. Fő a belbecs, ugye, majd szépen mosolygok, az is valami. Ezzel vigasztaltam magam. Némileg sikerült is…

Reggeli kelés, készülődés, enyhe aggódás, nehogy elkéssünk, majd jöttek az általános monológok, „hová tűnt a zokni, na és a kocsi kulcs, de hát idetettem, na, végre, megvan, de hogy került ez ide, rendben, induljunk, ugye jól áll a hajam?”, egyebek, mindenkinek ismerősek lehetnek ezek a mondatok. 9 körül végül elindultunk, fellélegezhettem, nem fogunk elkésni.

Begördültünk az iskola elé, már rohant is mindenki a segítségünkre, a drága jó volt osztályfőnököm sarkában fél tucat fiú, így hát aztán kettőt pislantottam, és már kint is voltam. Felgurultunk a rámpán, amit odakészítettek a résztvevőknek, illetve nekem, és arcomon boldog mosollyal üdvözöltem ismerőst, ismeretlent egyaránt, és természetesen a kellemes meleget. (Aki ismer, az tudja, aki nem, annak elárulom: a sérülésem miatt elég fázós vagyok, és a testem néha akkor is borzong, ha mások már csak egy szál fürdőruhában bírnak létezni mellettem. Így tehát mindig örülök, ha jó melegbe érkezhetek meg. Lábjegyzet vége.)

Visszakanyarodva a történetünkhöz, egyszerre szippantottam be az atmoszférát. Nagy volt a nyüzsgés, az izgalom, hallottam, ahogy a fellépők zsibonganak a díszteremben. Láttam, hogy a zenei keverőpultot és a diavetítőt is üzembe helyezték, amin folyamatosan váltogatták egymást a különböző szponzori logók. Begurultam a tanáriba, majd következett egy kis, láthatatlan pityergés a feltoluló emlékek hatására, de gyorsan elmúlt, mert nem értem rá sokáig merengeni… Ez alatt szép sorban megérkezett a többi zsűritag, Scherer Péter például rollerral érkezett be, mindenki üdvözölt mindenkit, rögtön családias lett a hangulat. Mind Schell Judit, mind Weisz Fanni álomszép, hihetetlenül kedvesek és közvetlenek, azonnal megtaláltuk a közös hangot, Osváth Richárd, Lackfi János és Scherer Péter pedig nagyon viccesek, rögtön elkezdtek humorizálni, és képzeljétek, Péter például puszival üdvözölt, mintha ezer éve barátok lennénk! Az igazgató úr, Szebedy Tas mindenkit köszöntött, elmondta, hogy mennyire örülnek, hogy elfogadtuk a felkérést. Erre mindenki rögtön biztosította őt, hogy ez csak természetes!

Miután mindenki feltankolt kávéval, teával, kimentünk a pódiumra, leültünk a nekünk kijelölt helyre, kaptunk fellépési sorrendet, és kezdődött a fesztivál.

Mára enni volt, hogy kedves olvasóim ne unjanak meg nagyon, de folytatás következik!

Kalász Veronika 

Egyenlő eséllyel az utakon!

Mozgáskorlátozottak, vakok és látássérültek, siketek és hallássérültek, értelmi fogyatékosok és autisták közlekedését segíti az állam – jelentette ki a pénteki kazincbarcikai idei első Borsod- Abaúj- Zemplén megyei gépjármű átadási ünnepségen Szabó Krisztián, a Széchenyi Lízing Zrt. értékesítési vezetője.

A támogatás révén akár fél áron juthatnak a súlyos fogyatékosok gépjárműhöz segítve ezzel munkába járásukat orvosi, vagy oktatási ellátásukat, illetve gondoskodó hozzátartozóikat.

Három év alatt ezren

A támogatási program résztvevői (Széchenyi Lízing Zrt., Suzuki Magyarország Zrt., Signál Biztosító Zrt., Lehetőségautó Kft.) 2014-ben is azon dolgoznak, hogy minél több jogosulthoz jusson el a kormány által biztosított lehetőség – érvelt Szabó Krisztián.

Közös célunk, hogy a súlyosan fogyatékos személyek életét könnyebbé tegyük, elősegítsük egyenlő esélyüket a közlekedésben is. Az elmúlt 3 év során, a több mint ezer alanyi jogosult használta ki a megújult gépjárműszerzési támogatás adta lehetőséget, amelyből nagyságrendileg 700-an választották az új gépjármű beszerzését. Éves szinten megközelítőleg 1000 db új Suzuki gépjármű átadásával segítjük az egészségügyi állapotukból fakadóan közlekedésükben akadályozott emberek rehabilitációját, és hozzátartozóik élet, mindennapjaikat.

A Lízing cég nevében Tóth Tünde marketing és kommunikációs vezető átadta a Kazincbarcikai Mozgáskorlátozottak Egyesülete által szeptemberben megrendezendő Esélyegyenlőségi Nap szervezésére szánt 100 ezer forintos támogatásról szóló nyilatkozatotTomkóné Kiss Máriának, az egyesület elnökének. Ezt követően Nagy Mártonné bekölcei lakos átvette a kedvezményes autóját a SZABÓ SUZUKI-MAZDA Márkakereskedés és Szervizben.

Forrás: http://www.boon.hu/egyenlo-esellyel-az-utakon/2487207 Kazincbarcika

Nemcsak a lépcső lehet akadály

Az állapot és a sérülés jellege határozza meg, hogy helyben tudnak-e tanulni a gyerekek. A fogyatékossággal élők megyei szervezetei lehetőségükhöz mérten mindent megtesznek a sorstársakért.

Jókedvvel sok vidámsággal zajlott a látássérültek megyei egyesületének hagyományos bálja, amelyet a héten tartottak a Szekszárdon, a szervezet Hunyadi utcai székházában. A hagyományos farsangi mulatság csak az egyik azok közül a programok közül, amelyeket a látássérültek megyei egyesülete rendszeresen megszervez, megtart. Számos ingyenes szolgáltatással állnak a tagok rendelkezésére. Ezek közé tartozik a szociális segítségnyújtás, a speciális informatika oktatás, a Braille írás- és olvasástanítás, különböző tanfolyamok szervezése és lebonyolítása, az álláskeresési technikák oktatása.

Az egyesület révén juthatnak térítésmentesen életvitelt könnyítő- és egészségügyi hangosbeszélő eszközökhöz a látássérültek. A gyerekek nyári táboroztatása, a közösségépítő-, sport- és szabadidős programok szervezése és lebonyolítása is a szolgáltatások közé tartozik. A megyei egyesület tagja az lehet, aki a megyei szakfőorvostól kapott leletet, igazolást, vagy az egyesületi tagfelvételhez javaslatot mutat be.

– A látássérült, illetve vak gyermekek az általános iskola alsó tagozatát pécsi és budapesti speciális iskolában tudják elvégezni. Legtöbben a felső tagozatot is ott járják ki, néhányan viszont helyben. Sajnos csak kevés iskolában tudják integráltan oktatni a látássérült diákokat, és csak akkor, ha az iskola ebben maximálisan partner.

Gimnáziumban csak integrált oktatás keretében tanulhatnak, de vannak speciális szakiskolák. Az oktatásról szólva általánosságban elmondható, hogy a számítástechnika sokat segít. Ugyanakkor az infokommunikációs akadálymentesítés helyzete már kevésbé pozitív. Vannak jó példák, ilyenek a bíróságok, ahol maximálisan együttműködnek velünk. Azokban a hivatalokban, intézményekben, ahol kérik a segítségüket, mindig zavartalan az együttműködés – mondja Kovács Lászlóné, az egyesület elnöke.

– Vannak a megyében olyan általános iskolák, amelyek fel tudják vállalni, hogy ott mozgássérült, mozgáskorlátozott gyerekek tanuljanak. Ezek minden esetben teljesen akadálymentesített iskolák, néhány éve örvendetesen sok pályázat volt erre a célra. Az akadálymentesítés a megyében nem mondható teljesnek, még mindig vannak helyek, amelyekre ráférne az odafigyelés. További pályázatok kellenének, hogy jobb legyen a helyzet – mondja Ácsné Oláh Gabriella, a mozgássérültek megyei egyesületének irodavezetője.

Ha a gyerek állapota ezt nem teszi lehetővé, akkor a Pető Intézet az alternatíva. Mivel ez bentlakásos intézmény, szülőnek és gyereknek sem könnyű a helyzet, de ott megvannak azok a speciális eszközök, amelyek alkalmassá teszik majd arra, hogy el  tudják látni magukat, képesek legyenek önálló életvitelre. Halmozottan sérült gyermekek esetében Tolna megyében ott van a szekszárdi Szivárvány iskola, vagy a zombai Paradicsompusztai iskola.

A mozgássérültek megyei egyesülete igyekszik mindent megtenni a tagjaiért. Tájékoztatókat, tanácsadást biztosít számukra, ahol megismerhetik a rájuk vonatkozó legújabb információkat, emellett egyéni tanácsadást is tartanak. Az egyesület különféle programokat is szervez, és segít a pályázatok, kérvények elkészítésében. Az egyesületi tagsághoz – kortól függetlenül – az állapotot rögzítő orvosi ellátási lap, vagy kórházi zárójelentés bemutatása szükséges.

217811_kerekesszekMD_0002

Hallássérültek hátrányban

– A nagyothalló gyerekek egy része részt tud venni az integrált oktatásban, siket gyerekek azonban csak jeltolmáccsal tudnának részt venni az órákon, és ennek még nincsenek hagyományai a megyében – mondja Simonné Váradi Zsuzsanna, a Tolna Megyei Siketek és Nagyothallók Egyesületének (TOSINA) szakmai vezetője. – A siket gyerekek Kaposvárra járnak általános iskolába, középiskolába pedig szintén Kaposvárra, vagy Budapestre.

Az akadálymentesítést a hallássérültek szempontjából igen gyengének minősíti a szakmai vezető. Sajnos még mindig nincsenek tisztában a hatóságok, intézmények, hivatalok azzal, hogy mire van szüksége egy nagyothalló, vagy siket embernek. Főként azok, akik siketek, nem mindig tudják értelmezni a leírt szöveget, hiszen ők nem hallás után tanultak kommunikálni, egy csomó olyan információ kimaradt az életükből – hangszín, hangsúly, nyelvtani elemek – amely a tájékozódást, a szövegértést segíti a hallók esetében. Pedig van megoldás, ez pedig a jelnyelvi tolmács, aki segíthet akár a személyes-, akár a hivatalos ügyek intézésében.

A TOSINA, hasonlóan a segítséggel élők többi megyei szervezetéhez, sokrétű szolgáltatást biztosít a tagjainak, közöttük jogsegély szolgálatot, technikai segédeszközökkel kapcsolatos szolgáltatásokat, jelnyelvi oktatást és életvitelt segítő szolgáltatásokat. Az egyesület tagja lehet kortól függetlenül, aki olyan orvosi igazolást, zárójelentés mutat be, amely ezt az állapotot rögzíti.

A fizikai akadálymentesítés helyzete tehát kielégítő a megyében, az információszerzést és kommunikációt illetően azonban még vannak hiányosságok a megyei szervezetek tapasztalatai szerint. A legtöbb segítséget maguk az érintettek tudják adni, mert ők tudják a legjobban megfogalmazni, mire van szükségük ahhoz, hogy boldoguljanak mindennapi ügyeik intézésében.

Speciális probléma speciális megoldásokat kíván

– Célunk, hogy szolgáltatásokat nyújtsunk, programokat, képzéseket szervezzünk az egyesület tagjainak, de nagyon kevés rá a lehetőségünk – mondja Egléné Fekete Zsuzsanna, az Esőmanók Tolna Megyei Autista Gyermekekért Közhasznú Egyesület elnöke. – Mi egy szülők által alapított egyesület vagyunk, és tagjainknak minden erejét és energiáját leköti, hogy nevelje autista gyermekét, közben helytálljon a munkahelyén is. Vannak azonban néhányan, akik dolgozni sem tudnak, mert a nap 24 órájában lefoglalja őket a gyermekük gondozása. Egy autista gyermeknek jóval nehezebb egy új közösségbe beszokni (óvoda, iskola), mint egy átlagos gyermeknek, így a szülők szerepe ezekben a helyzetekben is megnő.

Az autizmusról ma már egyre többször lehet hallani a médiának köszönhetően, de az emberek még mindig nagyon keveset tudnak a probléma valódi komolyságáról.

Ez egy veleszületett idegrendszeri fejlődési zavar, aminek nagyon sokféle megnyilvánulási formája van, egyedi tünetekkel, egyedi nehézségekkel. Elengedhetetlen, hogy minden autista gyermek speciális fejlesztést kapjon, de az is, hogy az egész családot, sőt az iskolát is felkészítsék a gyermek egyéni szükségleteire.

Nagy szükségünk van mindenféle támogatásra, anyagira, szakmaira, természetbenire. Többek között egy olyan székhelyre, ahol már mi is tudnánk szolgáltatni: képzéseket tartani, tanácsot adni, programokat szervezni.

Forrás: http://www.teol.hu/tolna/kozelet/nem-csak-a-lepcso-lehet-akadaly-537756 Venter Marianna

Egy még különlegesebb játékbaba

Melissa Shang tízéves amerikai kislány; a lábszárak izomzatának gyengülésével és sorvadásával járó Charcot-Marie-Tooth betegségben szenved.

Kortársaival ellentétben nem szaladgálhat, nem korcsolyázhat, így különösen fontos neki a legkedvesebb időtöltése: nagyon szereti az American Girl babákat. Már a róluk készített összes filmet megnézte és a vonatkozó szakirodalmat is töviről-hegyire ismeri; valami azonban hiányzik neki.

A kislány úgy érzi, hogy a Mattel gyárthatna egy fogyatékkal élő American Girlt is. Minden évben kiadják ugyanis az Év Lányát, mindegyikük valamire megtanítja a gyerekeket (hogy ők hogyan küzdik le az akadályokat, milyen érzés különlegesnek lenni); ám Melissa szerint ha egyszer egy fogyatékos baba lenne az év babája, a többi gyerek megtudhatná, milyen az ő – és sorstársai – élete.

Az ötletét annyira komolyan gondolta, hogy már petíciót is írt az ügyben, sőt már közel 140 ezren támogatták is a javaslatát. A beadványa már decemberben megjelent, de a kislány történetét most kapta fel a sajtó, így talán van rá esély, hogy a babás cég illetékesei is reagálnak a kérésre.

Melissa(650x433)

Forrás: http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/02/05/fogyatekos-jatekbabaert-kampanyol-egy-kislany/

A sokféle modellek

Sokszínűek és sokfélék, de legfőképp emberek vagyunk. Örömmel olvasom és látom, hogy amellett, hogy ez a sokszínűség és különbözőség a modellek világába is begyűrűzött.

Emellett már kirakatokban is egyre több ember láthat önmagához hasonló, természetes(ebb) alakot és alkatot viszont. Mert nemcsak magasak, fiatalok és vékonyak vagyunk, hanem alacsonyabbak is, idősebbek is, teltebbek is, van hogy valamilyen fajta fogyatékossággal* élünk. Számos esetben az ideálnak beállított tökéletes, követendő modell a legrombolóbb, legkárosabb.

A kirakatokról az is eszünkbe juthat, hogy vajon, mondjuk kerekesszékkel hol lehet ruhátpróbálni? Hol van kialakított próbafülke?

Az alábbi cikk egy londoni kezdeményezésről szól, melyben a sokféleség játssza a főszerepet és mindenki modellé válhat, s különösen örülnek azoknak az embereknek, akik valamilyen fogyatékossággal élnek, s néhány napon belül lesz a következő alkalom a bemutatkozásra.


How often do you see someone with a disability working as a model? Answer: rarely. That’s exactly why Angel Sinclair started Models of Diversity, an organisation that aims to put a diverse range of models into the spotlight.

Angel Sinclair, originally from East London, is a mother of four and grandmother to another four children, has modeled herself and worked for many years as an advocate for victims of domestic violence. But her credentials don’t end there.

Since 2008 she has been working to change the fashion and beauty industry to include a wide range of models of all sizes, shapes, ages and abilities. And they’re always looking for new models, particularly those with disabilities. So we simply had to have a chat with Angel to find out more about how it all started, and what’s next.

Please can you tell us a bit about Models of Diversity and how it started?

I was taking part in Gok’s Miss Naked Beauty in 2008, and struck by the range of beautiful women taking part, I asked myself: why is it that we don’t see such diversity in the glossy magazines and in fashion shows. I felt I needed to do something to change the status quo. So gradually the campaign to make a  change took shape.

We’ve always tried to be positive and engaging, so rather than protest about the lack of diverse models, we show what we mean with fashion shows, photo shoots and recently our first documentary.

Our social media following grows daily and we’re lucky to get support from opinion formers too, like Dr Estella Sneider and model and actress Christie Brinkley, who give our campaign a real boost.

What are the aims of Models of Diversity as an organisation? 

Day to day it’s about getting professionals in the industry and people in general to think about how damaging it can be to continually present what’s beautiful in a way that so many can’t identify with, damaging not least to younger people. Long term, we aim to change the fashion and beauty industry to be more representative.

Models of Diversity models

Models of Diversity runs a number of different events including fashion shows and workshops, can you tell us a bit about the up and coming Introduction to Modelling workshop?

Our workshops and events are for anyone who’s ever wondered if they could be a model. Here you can learn the basics of the work a model needs to put in, hearing from people in the business with real practical experience. We are especially keen to hear from people with a disability. We had thought about a dedicated class, but the industry doesn’t work that way so it’s more realistic to hold mixed workshops.

It’s good to remember that you don’t need any previous modeling experience to attend the workshop –  absolute beginners welcome!

What will people gain from attending this workshop?

We want attendees to leave with a better understanding of their body, knowing how to pose and look your best, all leading to improved confidence. You’ll also get some images to start your portfolio, of course.

I read that your models will have the opportunity to go to Los Angeles to do some modelling, can you tell us a bit about that?

It’s early days, but we’re in talks with some supporters in the US regarding a fashion show – we’re very keen to raise Models of Diversity’s profile in America.

Can you tell us about any other up coming events/workshops happening this year?

Models of Diversity - Ideal Home Show

Kelly Knox at the Ideal Home Show

We had a very busy close to 2013 with Catwalk4Change fashion show and appearing at the Christmas Ideal Home Show, so we have nothing planned immediately but we’re working through a few ideas – as always!

As an organisation, what are hoping to achieve this year?

We’d like to see a major online fashion retailer feature a model with a disability. We’re talking to a number of retailers and have some other plans afoot to raise the issue of models that are just forgotten. And as always, we’d like more Facebook group members, more Twitter followers so we can spread the work, and more models on our books!

Models of Diversity workshop – next on the 15th February

You may have never believed that a disability meant you couldn’t model. But Models of Diversity are showing that the industry isn’t always about being Kate Moss. 

If you’re interested in seeing what being a model would be like, here are the details for the next workshop:

• The session costs £125 with concessions available
• It runs from 9am to 3.30pm, with a buffet lunch at 12pm
• Haydon Way, London – not far from Clapham Junction

If you’re interested in attending, check the Models of Diversity website front page where you can book your place. You can also email workshops@modelsofdiversity.org for more details.

And for those that missed it, here’s the Models of Diversity documentary.

Source: http://disabilityhorizons.com/2014/02/models-of-diversity-could-you-be-the-next-hot-disabled-model/

A mindennapok hősei: András

Sergő András sokak számára példakép lehet: mindennapjait négy kerék segítségével élve kerekesszékben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Deák Ferenc Intézetének fontos kereke, Szentendréről téve nap mint nap az utat. Ezen kívül ír, filmklubokat szervez, s igyekszik optimistán szemlélni az életet. Persze, ez még attól is függ, hogy hogy ébred…

András gyermekkora óta kerekesszékben él.

 -Sokszor van, hogy nincs kedved a naphoz?

Persze, olykor nagy akaraterő felkelni, de ez nyilván mindenkinél így van. Nekem kicsit a kerekesszék miatt még extra kedvetlenségem is van, de pozitívan és aktívan kell ezt kezelni.

Engem ez a „hátrány” segít, hogy összeszedjem magam, hogy abból a kevesebb nyersanyagból, amiből főzni tudok, abból jobbat főzzek. Bennem sokkal kevésbé volt kérdés a miért, sokkal inkább a hogyan. Azt látom magamon, hogy ha elkezdek filózni, gondolkodni, összemérni másokkal magam, a helyzetemet, akkor magamba omlok és elhagyom magam.

 -Hogy néz ki egy napod?

Hat körül kelek, fél-háromnegyed hétkor indulok busszal, így fél kilenc, mire beérek az egyetemre. Volánbusszal Újpestre, onnan a Keletihez, majd valamelyik 7-es busszal. A Volánbusznál szinte mindig fel tudok menni kerekesszékkel, a BKV buszoknál pedig jelölve van, hogy melyik busz megfelelő, így, amíg el nem jutok a kb. Hungária körút belsejéig, addig sakkozni kell a lehetőségekkel, onnan mmár kiszámíthatóbb. Délután is általában működnek a dolgok, ha meg van valami programom este, akkor megnézem előre, s nagyjából sejtem, hogy mikor fogok végezni. A BKV-tól meg lehet rendelni mikrobuszt, összesen ebből három darab van ilyen… Erre a buszra születni kell. De még így is jobb a helyzet a fővárosban, mint vidéken.

 -Szentendréről busszal?!

Hát, igen. A HÉV-et nem tudom használni, mivel egyrészt mindenhol magas a peron, másrészt a HÉV-re is fel kell lépni. Régebben ez nem is okozott gondot, amikor még a buszok az Árpád hídig jártak, de a Megyeri híd megépülése óta már Újpestről, innen kicsit hosszabb a Szentkirályi utcáig bejönni.

 -Másfele is mész?

A fővárosban és környékén igen, vidékre egyedül nemigen utazom, lényegében mindenhez segítség szükséges, így csak akkor megyek valamerre, ha ez megoldott. Sokáig jártam táborozni egy lelkiségi mozgalommal, amit nagyon szerettem, s ott segítettek mindenben, hogy a közösség része lehessek.

 -Sok tervezés, szervezés szükséges… Ahhoz, hogy dolgozni tudj, bárki dolgozni tudjon. Hogy látod a helyzeted, helyzeteteket?

Nincs két ugyanolyan mozgássérült ember. Én elektromos kocsiban ülök, a két kezemet alig bírom mozgatni, de vannak nálam sokkal súlyosabbak is. Nagy különbségek vannak közöttünk, ezért nehéz például a szolgáltatásokat egységesíteni. Például a buszon a leszállást jelző gombot számomra nehéz megnyomni, így mindig meg kell kérnem valakit.

Az akadálymentesítésnek elvileg olyan természetesnek kell lennie, mint a levegővétel, hogy ne tűnjön senkinek se fel, hogy valaki él vele. Sokszor zavaró az is, hogy például egy színházi előadásra csak az alagsoron keresztül lehetséges bejutni, pedig jó lenne, jól esne a többiekkel, a tömeggel együtt menni. De örömmel tapasztaltam például, hogy a Szépművészeti Múzeumba már közvetlenül, előlről be lehet jutni, nem kell egy hátsó alagútrendszer felől kerülni.

A vonatokra pedig legtöbbször csak egy emelőszerkezet segítségével lehet feljutni. Vonatok vonatkozásában körülbelül 40 vonatállomás van, ahol van emelő, s le tudnak szedni a vonatról. Persze ma már egyre több az olyan vonal, ahol lifttel rendelkező vagy alacsonypadlós kocsik vannak használatban, de ez még mindig nagyon kevés a teljes vonalhálózathoz képest. Nagyon sok minden attól függ, hogy hova születsz, nem csak a család vonatkozásában, hanem az ország melyik pontjába.

 -Máshol mit tapasztaltál?

Sokszor összekeverik Budapestet Bukaresttel, pedig ott százszázalékos az akadálymentesítés… S számos vidéki nagyvárosban is jó, mondhatni jobb a helyzet. Azonban úgy gondolom, hogy első lépésnek egy fél megoldás is jó,  tovább kell lépni olyan területekre, amely egyáltalán nincs megoldva.

-Hova jártál iskolába?

Tízéves koromig a Pető Intézetbe. A felső tagozatnál gondolták azt a szüleim, hogy jobb volna, ha rendes iskolába járnék, mivel szellemileg képes voltam, hogy iskolába, egyetemre menjek. Így először tizenegy éves koromban, serdülőként kellett megküzdenem azokkal a kérdésekkel, hogy én miért vagyok „másmilyen”, hiszen korábban ezt nem éreztem, hiszen hasonló gyerekek vettek körül.

 -Hogy kezelték a helyzetet a társaid?

Azt, hogy ki hogy áll hozzám, az színtisztán emberfüggő. Ma már egy kicsit annyiban más, hogy felnőttként nem kérdés, hogy elfogadjanak. Akkor is volt, aki teljesen természetesen kezelte a helyzetet, s az iskola hozzáállása is pozitív volt. Azonban tudom, hogy volt olyan intézmény, ahol nem vállalták ezt, nem látták biztosítottnak, hogy meg tudják oldani a segítésemet. Az osztályban is rengeteg barátom volt, átjártunk egymáshoz, de persze voltak, akik nem akartak segíteni. Ez felnőttként is így van, csak ma már az emberek ezt jobban tudják palástolni, én meg jobban tudom kezelni.

 -Nem volt nehéz munkát találnod?

Az egyetem után, amikor elkezdtem munkát keresni, nem sok helyre mertem jelentkezni, mert voltak prekoncepcióim. S valóban, volt is olyan, hogy pofonokat kaptam, de végül, szerencsére, megtaláltam a helyem.  A munkáltató felől is kell egy bátorság: a munka részét meg lehet tanítani, meg lehet tanulni, de az, hogy hogyan viselkedjenek a kollégáid, az nehezebb.

 -A kar akadálymentesítéséről mit gondolsz?

A jogi kar százszor jobban van akadálymentesítve, mint a piliscsabai, ahová diákként jártam. Egyetemista éveimben akkor még az Irodalom Tanszék számomra nem volt megközelíthető. Úgy kellett összeállítanom az órarendet az első egy-két évben, hogy egy napra essenek az órák, s akkor kézihajtós géppel oldottam meg a feladatot. Azt akkor még tudtam görgetni, de az izomsorvadás velejárójaként az állapotom romlott. Az iskolás éveim elején a Pető idején tudtam járógéppel pár lépést tenni, aztán az általános iskolában, gimiben még a kézi hajtós széket tudtam hajtani, az egyetemen meg már alig

Az első egy, másfél év után elkezdtem teremcseréket intézni, hogy tudjam látogatni az órákat, aztán már később a titkárnők maguktól segítettek: negyed, ötöd évben, ahogy látták, hogy jelentkeztem a Neptunon, cserélték a termet, s a dolog önjáró lett.  Ezeken az apróságokon nagyon sok minden múlott.

 -Mi hajt, mi hajtott?

Hogy valamit nagyon akarok, akartam. Ilyenkor könnyebb, jobban összeszedem az energiáimat, de persze ez sem alakul így mindig, s folyamatosnak semmiképp sem mondható. Igyekszem nem panaszkodni. Ha nagyon belefáradok, rossz passzban vagyok, akkor nyilván látszik is, de ilyenkor inkább nem kérdeznek, mert hiszen ha elmondom, akkor sem lesz jobb. S ez azért tényleg működik, jobb nem is gondolkodni feleslegesen. Mindenkinek megvan a maga élete, ki-hogy a lehetőségei szerint segít.

Andras Sergo