Ismét Befogadó Művészeti Fesztivál a Városmajori Gimnáziumban!

Közeledik a karácsony. Az év ezen időszaka mindig ráirányítja a nehézsorsú, hátrányos helyzetben élőkre a figyelmet. Idén sincs ez másként! Anno a Városmajori Gimnázium diákja voltam, 2002 és 2006 között koptattam lelkesen a padokat. Öt évvel az után, hogy elballagtam, azaz 2011 októberében lelkes végzős városmajori diákok művészeti fesztivált rendeztek fogyatékkal élő gyerekek számára. Ez a fesztivál egy olyan kezdeményezés, amelynek célja, hogy lehetőséget biztosítson a testileg és/vagy szellemileg sérült gyermekek számára, hogy megmutathassák tehetségüket, képességeiket egymásnak, szüleiknek és esetleg egy nagyobb közönségnek is. Erről akkor sajnos nem értesültem, de ebben az évben ez megváltozott! A fesztiválon két évvel ezelőtt 8 iskola több mint 120 diákja vett részt, a fellépő gyerekek például a Vakok Batthyány László Gyermekotthon Római Katolikus Óvodájából, Iskolájából is érkeztek, és csoportosan, illetve egyénileg, vers és próza, tánc, ének, hangszeres zene, színpadi jelenet és képzőművészet kategóriában mutatták meg tehetségüket. Zsűri is volt, bizony, nem is akárkik! A héttagú zsűriben ott ült többek között Gundel Takács Gábor, Miklósa Erika, illetve Karafiáth Orsolya. Azt hiszem, őket nem kell bemutatnom senkinek…
A rendezvény sokak életét megváltozatta, és ez indította volt iskolám diákjait arra, hogy 2013. december 7-én délelőtt 10 órától ismét megrendezzék a fesztivált a Városmajori Gimnáziumban. A szervezés már rég megkezdődött, idén kilenc iskola tanulói jelentkeztek a fesztiválra, a fellépők és kiállítók létszáma a korábbiakat is meghaladja, ugyanis már több mint 180 résztvevő művészetében gyönyörködhetünk nemsokára. A gimnázium diákjai és tanárai önkéntes segítőként vesznek részt a munkában. A zsűri munkájában már biztosan részt vesz Weisz Fanni modell, Schell Judit színésznő, Szilágyi Áron olimpiai bajnok vívó, Osváth Richárd paralimpikon, Lackfi János író, költő, Scherer Péter színész, és én. Bizony, idén engem is felkértek erre a megtisztelő feladatra, és én határtalan örömmel mondtam igent!
A fesztivál szervezői diákok, így anyagi lehetőségeik meglehetősen szűkösek. A fellépőket, mint legutóbb is, szeretnék megajándékozni, könyvekkel, hangoskönyvekkel, rajzeszközökkel, kabalafigurákkal, koncertjegyekkel, állatkerti belépővel, aminek mind komoly anyagi vonzatai vannak. Ezen kívül mintegy 200 000 forintba került a fesztivál logójával ellátott ajándékzacskók, kitűzők és a meghívók elkészíttetése. Ezért a fesztivál javára bármilyen tárgyi vagy anyagi felajánlást szívesen fogadnak.
Ha bárki szeretne anyagi felajánlásokkal hozzájárulni ehhez a kezdeményezéshez, az a Városmajori Gimnázium Kálmán Gyula Alapítványán keresztül teheti meg, részletek az iskola honlapján találhatóak. Ebben az esetben a szervezők azt kérik, hogy jelezzék, hogy a felajánlás a Befogadó Művészeti Fesztivál részére történik.
Továbbá arra kérik az esetleges adományozókat, hogy tárgyi felajánlások ügyében egyeztessenek a szervezőkkel a befogadofesztival@gmail.com címen.
A Városmajori Gimnázium sok szeretettel vár minden kedves érdeklődőt, akik az ünnepek előtt szeretnének egy kicsit kikapcsolódni, és együtt élvezni a jobbnál jobb produkciókat, a szebbnél szebb kiállítási darabokat! Én biztosan ott leszek!
71729369
Reklámok

Modernkori gladiátorok

Az esélyegyenlőség szép szó. Vonatkozik nemre, fajra, vallási hovatartozásra, fogyatékkal élőkre. Kerekesszékes lányként (bár lassan kinövöm a „lány” kategóriát) másként látom az egyenlőséget, pláne az esélyeket tekintve. Az talán lényegtelen, hogy hogyan juthat bárki esélyekhez, a fontosabb az, hogy hozzájuthasson, és hogy hozzá is jusson! Én csak a mozgásbeli korlátozottságról tudok nyilatkozni, de arról annál többet! Egyik ékes példája annak, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, az, hogy a legtöbb ember szeret sportolni, és ez ugyanúgy igaz a fogyatékkal élőkre, mint az egészségesekre. A különbség talán csak annyi, hogy az előbbi verzió egy kicsit macerásabb… Ha valakinek egyik pillanatról a másikra derékba törik az élete, a legbölcsebb, ha új kihívásokat és célokat keres magának. És mi lehet annál nagyobb kihívás, mint ha új testtel új sportot talál magának? Ilyennek tekintem többek között a kerekesszékes rögbit, így most erről a méltatlanul elhanyagolt sportágról írok, ami igazán több figyelmet és tiszteletet érdemelne.
A kerekesszékes rögbinek nem nagy az ismertsége kis hazánkban, a hátteréről nem is beszélve. Külföldön nagyobb kultúrája van, mint nálunk, de mindenki bizakodik, hogy ez idővel változhat. Némi történelmi ismertető: 1977-ben „találták fel” Kanadában. Ennek a kemény sportnak egyik fontos eleme az, hogy nem űzhetik „akárkik” versenyszerűen, ugyanis csak olyan férfiak és nők vehetnek részt benne, akik vagy gerincsérülésük, vagy egyéb okok miatt legalább három végtagjukban, nem neurológiai rokkantságnál pedig négy végtagban rendelkeznek korlátozott funkciókkal. A kerekesszékes rögbiben több sportág elemei is felfedezhetőek: ilyen a jégkorong, a kosárlabda, illetve az amerikai futball, de hangulatában, és abban, hogy csak a labdás játékost lehet támadni, a rögbire hasonlít. 1996 óta része a paralimpiai játékoknak.
A játék maga elképesztően látványos és dinamikus, laikusok számára esetleg ijesztő is egyben. Csattanások, borulások, sérülések, a nézőtérről néha sikolyok tarkítják a meccseket, ám ezek az „elemek” a játékosokat teljes mértékben hidegen hagyják. A fájdalom, a fáradtság már megszokott az életükben, és azokhoz a megpróbáltatásokhoz képest, amit idáig ki kellett, illetve azóta is kell állniuk minden egyes nap, ezek már csak apróságok.
A magyar csapat, a Wildboars igyekszik minden hétvégén edzeni az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben. Az edzés majdnem pont olyan, mintha csak két lábon futkorásznának. Itt is van bemelegítés, a végén nyújtás, mint bárhol máshol. Minden csapattagnak más és más az élettörténete, vannak közöttük még majdnem gyerekek, és némileg idősebbek is, de egy dolog közös bennük: nem hagyják magukat játék közben. Erősnek, szabadnak, legyőzhetetlennek, és majdnem egészségesnek érzik magukat. Olyanok, mintha egy arénában küzdenének gladiátorok módjára. És ez igaz a lányokra is! Itt nincs nemi megkülönböztetés, egy lánynak is igyekeznie kell, hogy ugyanazt a teljesítményt nyújtsa, mint a fiúk. És ha valaki kiborul a székéből? Akkor fogcsikorgatva, nyavalygás nélkül visszamászik, és megy tovább rendületlenül. Mert ő is vasból van, mint a többi sorstársa a pályán.
Szégyellem bevallani, de őszintének kell lennem: még soha nem láttam őket játszani… Felmerül a kérdés: miért nem? Azért, mert gyáva vagyok? Esetleg nem érdekel? Vagy túl kényelmes? Hát, az igazság valahol errefelé keresendő… Nem vagyok rá büszke, így aztán ezzel a cikkel próbálom meg a lelkiismeretemet megnyugtatni, és emellett a magam módján népszerűsíteni. De ideje visszakanyarodnom a csapathoz!
A legnagyobb vágyuk az volt, hogy nemzetközi versenyeken is megmutassák, mit tudnak, azonban ez sokáig csak álom. A speciális székek egy vagyonba kerülnek, az edzőtáborok és a versenyre való kijutás sincs ingyen, úgyhogy sajnos még csak tervezgetési fázisban van a dolog. Jelenleg szponzorokat keresnek, hiszen ők is megérdemelnék a lehetőséget a bizonyításra, így talán idővel és szerencsével sportcsatornákon is izgulhatunk majd értük.
Screen shot 2012-05-11 at 12.42.57 AMKalász Veronika