Nincs lehetetlen, csak tehetetlen?

A balesetem előtt szinte soha nem néztem úgy a világot, ahogy a fogyatékkal élők, azon belül is a mozgásukban korlátozottak látják és élik meg minden egyes nap. Persze igyekeztem beleélni magam a helyzetükbe, de ez még nagyon messze áll a tényleges helyzettől. Nem gondoltam bele a küszöbök, lépcsők és járdaszegélyek jelentőségébe, és abba sem, hogy vajon a mozgássérült parkoló minden esetben a megfelelő helyen van-e. Azon sem gondolkoztam el, hogy a tömegközlekedési eszközeink minden téren alkalmasak-e a használatra mindenki számára. Persze, most már vannak alacsonypadlós buszok, villamosok és bizonyos vonatok, de az még édeskevés, mert ez nem mondható el az összes járatról, illetve a felszálláshoz használt rámpa sem önműködő, hanem a sofőrnek kell „üzembe” helyeznie. Ezzel a gondolatsorral el is jutottam a címhez. Tényleg nincs lehetetlen, csak tehetetlen? Valóban csak azon múlik minden, hogy mennyire akarjuk? Vagy inkább mondjuk azt, hogy sok mindent lehetetlen megcsinálni, mert a „nagy akarásnak nyögés lesz a vége”? Nos, talán valahol középen lehet az igazság. Sok hozzám hasonló helyzetű embert ismerek (és ebbe a halmazba beletartozom én is) akinek komoly elhatározásába kerül, hogy kibújjon a csigaházából, és elhagyja az otthonát. Miért is? Azért, mert úgy érzi, hogy ez az „egész” nem éri meg a fáradságot. Hiszen akár egy pár órás program is teljes körű logisztikát igényel! Az alábbiakban bemutatom, hogy mit is értek ez alatt.
Tegyük fel, hogy el akarok menni moziba. Rendben, ez idáig egyszerű. Kiválasztom a filmet. Oké, ez is megvan. A probléma itt kezdődik. Hol játsszák a filmet? Azaz: melyik mozi melyik termében? Ehhez némi kutatást kell végeznem. Ebben az esetben jobb, ha ismerősnél érdeklődöm, mert a mozi személyzete nem biztos, hogy érti a kérdést, de ha esetleg érti is, nem lehetek biztos abban, hogy valóban jó tájékoztatást kaptam. Jogos a kérdés: miért fontos, hogy melyik mozi melyik terme? A válasz egyszerű, de nem magától értetődő: azért, mert nem mindegy, hogy van-e lift minden teremhez, illetve hogy csak és kizárólag az első sorból nézhetem-e a filmet, ami, lássuk be, nem túl élvezetes, vagy az utolsóból! Mert erről külön tájékoztatni kell a személyzetet a helyszínen (azaz hogy én más irányból akarok bejutni a terembe) akik, tisztelet a kivételnek, nem mindig segítőkészek, mert úgy hiányzik nekik ez az extra probléma, mint púp a hátukra. Itt kell még megemlíteni a mosdó kérdését is, bár manapság mozgássérült vécével már a legtöbb hely rendelkezik. Ha van autóm, vagy autóval rendelkező ismerősökkel megyek moziba, akiknek, megjegyzem, így alkalmazkodniuk kell hozzám, akkor „csupán” ennyivel megúszom…
Ha nincs autó, akkor jön a következő lépcső, az út. Számításba kell venni a lakóhelyem és a mozi közti útvonal buktatóit. Mennyi az út időben, hogy hol jár számomra megfelelő jármű, ha jár egyáltalán, illetve ha jár, akkor mennyi időt kell az utazásra szánnom, hogy filmkezdés előtt odaérjek. Mindezt számításba véve elképzelhető, hogy két-három órával előbb megérkezem, és még várnom kell a film után is, hogy hazajuthassak. Tegyük fel, hogy mindezt megterveztem és megszerveztem. Jön a következő nehézség: milyen az idő? Ugyanolyan lesz, amikor kijövök, mint amikor bementem? Mert ha fennáll a lehetőség, hogy míg én a sötét teremben élvezem a filmet, aközben eleredhet az eső, akkor arra is fel kell készülni, hiszen én nem tudok az égszakadás elől sem elfutni, sem elbújni. Nos, dióhéjban ilyesmik várnak rám, ha úgy döntök, hogy moziba megyek. És talán a színház még ennél is kacifántosabb! Bevallok valamit: amióta sérültként élek, nem voltam moziban. Túl lusta lennék? Lehet. Nem vagyok elég vagány? Nem kizárt. De ez van. Számomra túl komplikált ez az egész két óra élményért, ami nem is biztos, hogy megéri… Szóval szinte minden lehetséges, csak idő, türelem és elszántság kell hozzá, ami nem mindenkiben található meg, de ezt is tisztelni kell és el kell fogadni!
WheelchairSeatingNTSB

Jókedv és képzelet

Aki nagyjából ismer, az tudja, hogy immáron három éve kerekesszékben ülök, de ez még egy fél cseppet sem tántorított el attól, hogy higgyek a teljes gyógyulásomban. Nem mondom, hogy nem tűnt fel az idő múlása, de azért viszonylag hamar elteltek ezek a hónapok.
Míg a kor- és sorstársaim egyetemre járnak, diplomát szereznek, esetleg rájönnek, hogy totális tévedés volt ez a szak, és keresnek egy új hivatást, megházasodnak (igen, egyik legjobb barátnőm, volt gimnáziumi osztálytársam férjhez ment, sőt, már a baba is úton van), karriert építenek, és egyebek, én felnőtt fejjel újraélem a csecsemőkort.
Nem tudom, ki hogy van vele, de mostanában olyan érzés kerülget, mintha konstans depresszió és kilátástalanság lenne mindenütt, merre a szem ellát. Sajnos engem sem kímélt a dolog, viszont úgy határoztam, hogy ha addig élek is, de szórakozni fogok, és kész, pont, vitának helye nincs, ennyi, nincs tovább nyűglődés, panaszkodás, a legrosszabbon már túl vagyok.
A mostani mottóm: jókedvre fel! Van másik mottóm is: teher alatt nő a pitypang!
Einstein egyszer azt mondta: a logika eljuttat téged A-pontból B-pontba; a képzelet segítségével eljuthatsz bárhova!
pitypangKalász Veronika

Vera bevezetése

A balesetem 2010. január 3-án, vasárnap, este fél nyolckor, a Nagykovácsi út 13-as kilométerszelvényénél történt. 10 órát dolgoztam aznap, így este 7-kor indultam el haza. Semmi különös nem ugrik be arról a napról, ugyanolyan sürgölődős volt, mint bármelyik másik a téli szezonban. Talán ez lehet az oka, hogy egy percére sem emlékszem. Tudom, hogy dolgoztam, tudom, hogy kiléptem az áruház ajtaján, tudom, hogy beültem a kocsimba, tudom, hogy elindultam, de utána… Se kép, se hang.

A következő kép: elmosódó hangok. Majd szemet bántóan éles neonfény. Hunyorogtam, és próbáltam fókuszálni. Nem sikerült elsőre. Átfutott az agyamon: hol vagyok? A válasz nemsokára megérkezett édesanyám képében. Elmondott mindent, amit ott és akkor tudnom kellett. Azóta is csodálom őt. Erős volt és határozott, nem sírt, nem remegett a hangja. A tények: autóbaleseted volt, elütöttél egy kutyát, most a Jánosban vagy, eltört három nyakcsigolyád, de nem szakadt el a gerincvelőd, ezért meg fogsz gyógyulni. Akkor még nem tudtam, hogy erre közel négy napot kellett várnia. Ugyanis már péntek volt… Hogyhogy péntek? Hisz vasárnap van! Ez mérföldkő volt, és a teljes gyógyulásom első bizonyítéka! Hogy miért? Mert ott és akkor, első kommunikációnk alkalmával tisztában voltam a napokkal, tudtam, hogy én ki vagyok, furcsállottam, hogy ha én még vasárnapnál tartok, akkor hogy lehet péntek, és láttam, hallottam, felfogtam mindent. Csak később vált világossá, hogy ennek miért örült mindenki annyira…

A balesetem oka valóban egy kutya volt, de ő ütött el engem. Akkora ütközés volt, hogy meg sem álltam a szomszéd padkáig, ahol a kocsim felborult, és a tartóoszlopa szó szerint rátört a fejemre. Hárman is látták a balesetemet, de nem estek pánikba, azonnal cselekedtek. Tűzoltók, mentők, rendőrök, teljes útzár vasárnap este, biztos örültek a hazafelé tartók. Édesanyám és a párja még Ausztriából jöttek hazafelé, ők a tűzoltó orvostól értesültek a dologról.

Beütöttem a fejem, eltört három nyakcsigolyám. Éjfél után jutottam be a műtőbe, de összeomlottam, így átvittek a központi intenzívre, ahol behívták a hozzátartozóimat, hogy búcsúzzanak el tőlem, mert a reggelt nem érem meg. De megértem. Altattak és vártak. A kórházon kívül is mindenki várt és imádkozott. És én? Nem tudom, erre sem emlékszem. Ki tudja, hol jártam…

Január 5-én csináltak egy koponya CT-t. Diagnózis: hypoxiás agykárosodás, nincs értelme megműteni. Hátralévő életemben fikusz leszek egy sarokban. Édesanyám ekkor felállt, és szó nélkül kiment a főorvos szobájából. Neki lett igaza. Megműtöttek csütörtökön, és pénteken felébredtem.

Azóta küzdünk, hogy mindenben rácáfoljunk az orvosokra. Ha már eddig eljutottam, akkor miért ne jutnék tovább? Miért ne gyógyulhatnék meg teljesen? Miért ne lehetnék én is egy orvosi csoda? És ha teljesen meggyógyultam, akkor mi lehetne nagyobb öröm, minthogy másokon is segítek, ahogy csak erőmből telik? Az első lépés ez a blog, honlap. Aztán? Ki tudja? Határ a csodák birodalma!

DSCF2017Kalász Veronika

 

Orsi bevezetése

2008. április 8-án elütött egy autó.

Akkor nem is fogtam fel, mi történt velem, csak euforikusan nevettem, a földön fekve, levegőt alig kapva, nem sok mindent érezve.

Eltörött a gerincem. De Istennek hála nem bénultam le, tudok járni, mozogni, de teljesen megváltozott az életem: egyrészt, mert nemigen tudok ülni, s állandóan fáj a hátam, kezelésre kell járnom, másrészt, mert sokkal nyitottabb, érzékenyebb vagyok a fogyatékkal élők problémáira, hiszen valamilyen szinten magam is az lettem.

Bár sem a szót, kifejezést nem szeretem, s csak “ülésképtelennek” tartom magam, tényleg nincs sokkal jobb. Olyan ez, mint egy kalitkába zárt, szárnya szegett madárnak lenni. De az ilyen madár erősebb, kitartóbb, kitartóbb kell, hogy legyen, hogy gyógyuljon, hogy megéljen, s eleve azért, hogy túléljen.

Én túléltem, s segíteni szeretnék. Legfőképp a legjobb barátnőmön, aki szintén segít nekem. Őt is baleset érte, másfél évvel az enyém után, kicsit másképp, más feladatot kapva. Neki még fel kell állnia, s ezért dolgozik, dolgozunk.

Blogunk egyrészt azért született, hogy még rajta keresztül még inkább belelássunk a kerekesszékes értelmiségi világ megváltozott, nehezített hazai mindennapjaiba, rajtam keresztül pedig annak szabályozási hátterébe, megoldási lehetőségeibe.

Ahogy mi is gyógyulunk, reméljük, másokat is segítünk.

Image