Önálló életvitel

Várhatóan 2015 nyarán költözhetnek ki a környező településekre a Bélapátfalvai Idősek, Fogyatékosok Otthona és Módszertani Intézetének fogyatékkal élő lakói. Ahogyan arról már korábban is írtunk, az intézmény fogyatékosok otthona részlegéből 150 ember 15 lakásba költözik ki, s 6-12 fős lakóközösségekben élnek majd Bélapátfalván, Bükkszentmártonban, Mónosbélben, Nagyvisnyón és Szilvásváradon.

Tóth Erzsébet, az intézmény igazgatója elmondta, jelenleg az önállóbb életvitelt lehetővé tévő épületek kialakítását készítik elő: a kiviteli tervek elkészítése, az engedélyeztetés, illetve a közbeszerzések kiírása következik. A lakók az épületek felújítása, bővítése után költözhetnek majd ki. A fogyatékossággal élő emberek társadalmi befogadását és beilleszkedését elősegítő országos kampánnyal párhuzamosan jelenleg a lakókörnyezet „érzékenyítése” zajlik.

– A Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. felhívására benyújtott sikeres pályázatnak köszönhetően elindítottunk egy rendezvénysorozatot abból a célból, hogy azokon a településeken, ahová tervezetten költözünk, az ottani lakosok és a fogyatékkal élők közelebb kerüljenek egymáshoz, ismerjék meg egymást. Mindenhol bemutatjuk az intézményben működő foglalkoztatási színtereinket, melyhez egy-egy kisebb kézműves műhelyt állítunk föl, ahol megismerkedhetnek a nálunk folyó értékteremtő munkával.

A programokon részt vesznek otthonunk lakói is, nem csupán azok, akik majd az adott településre költöznek, hanem mások is, s persze a kulturális csoportjaink is megmutatják magukat. Várjuk a leendő szomszédokat is, nagyon örültem annak, amikor idejött hozzánk beszélgetni az a holland házaspár, akik ingatlana mellett megépül az egyik lakóház. A rendezvénysorozat első tapasztalatai kedvezőek, kellemesen együtt töltötték a napot a helyszínre érkező helyiek és vendégek, illetve az intézményünkben élő sérült emberek a kézműveskedés és a szórakoztató műsorok során egyaránt – fejtette ki az első, bükkszentmártoni állomáson Tóth Erzsébet.

Folyamatosan zajlik a lakók és a dolgozók felkészítése. A lakók számára az intézmény munkatársai tematikus, a változásra felkészítő fejlesztő foglalkozásokat tartanak, s pályázati forrásból külsős szakemberek közreműködésével hamarosan egy 900 órás felkészítő tanfolyam is indul.
A felkészítés az együttélés szabályaira, háztartási ismeretekre, utazásra, a pénz használatára, önérvényesítési technikákra irányul. Ezen kívül nyáron táboroznak is, úgynevezett „felkészítő táborban”, melynek során kisebb csoportokban egy-egy hetet töltenek el faházakban, ahol megtapasztalhatják az önállóbb életet, hiszen magukat látják el a főzéstől kezdve a takarításon át a mosásig. Természetesen fejlesztő pedagógusok és segítők kísérik, támogatják őket.

– Ezzel párhuzamosan zajlik a dolgozóink felkészítése. A lényeg, hogy munkájukban a gondozó-gondoskodó ellátást felváltsa az ellátottak egyéni szükséglet szerinti segítő támogatása – hangsúlyozta Tóth Erzsébet, hozzátéve, hogy a mostani kitagolás egy több évtizedes program első része. Az első ütemben részt vevő hat intézmény (Bélapátfalva, Berzence, Kalocsa, Mérk, Szakoly, Szentes) munkatársai időről időre egyeztetnek, megosztják egymással tapasztalataikat.

Természetesen fontos a jövendőbeli szomszédokkal a jó kapcsolat kialakítása is. Továbbra is tart a nyitott kapu akció, amelynek keretében bárki bemehet a bélapátfalvai intézménybe, akár egyedül, akár csoportosan, hogy ismerkedjen az ott élők mindennapjaival. Várják az érdeklődőket a rendezvényeiken is. A kiköltözés előtt persze egyre intenzívebb lesz a kapcsolatépítés a szomszédokkal, hiszen addigra kialakulnak az egy helyre költöző lakóközösségek.

Szombatonként folytatódik a rendezvénysorozat

A következő hetekben szombatonként a bükkszentmártonihoz és a bélapátfalvihoz hasonló programokat szerveznek a többi településen is. Szilvásváradon május 17-én, Mónosbélben pedig május 24-én tartják a rendezvényt. Bélapátfalván Vastag Csaba fellépése volt, Mónosbélben St. Martin koncertje lesz a fő műsorszám. Tóth Erzsébet elmondta, a művészek és csoportok a fellépésükkel is támogatják a fogyatékkal élők társadalmi beilleszkedését.

Forrás: http://www.heol.hu/heves/kozelet/egy-ev-mulva-koltozhetnek-ki-a-telepulesekre-a-fogyatekosok-552640

Reklámok

Kerekasztal beszélgetés a digitális akadálymentesítésről

A digitális felzárkóztatás és a digitális akadálymentesítés fontosságára hívta fel a figyelmet több szakmai szervezet képviselője egy hétfői budapesti kerekasztal-beszélgetésen.

Azért van kiemelt jelentősége a fogyatékossággal élők számára az internethez és különböző infokommunikációs eszközökhöz való hozzáférésnek, mert ezekkel olyan lehetőségekhez juthatnak, amiket állapotuk nem tenne lehetővé – hangzott el az esélyegyenlőségi világnapon rendezett beszélgetésen. 

Angyal Gábor, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének kommunikációs vezetője elmondta, a látássérültek számára speciális szoftverek és az internet segítségével ma már azok az információk is elérhetők, amelyek korábban, a síkírás miatt, vizuálisan hozzáférhetetlenek voltak, illetve az okostelefonok segítségével a látássérültek is könnyebben készíthetnek útvonaltervet, hiszen egy applikáció és az internet a készüléket segédeszközzé változtatja. 

“Az is nagyon fontos, hogy megtanítsuk az embereknek a készülékek használatát, valamint hogy az információk minél érthetőbb formában legyenek elérhetők” – hangoztatta Kapocsi-Pécsi Anna, az Értelmi Fogyatékosok Országos Szövetségének szakmai vezetője.

 Egy, a fogyatékossággal élők médiahasználati szokásait vizsgáló 2013-as felmérésből kiderül, hogy az érintettek 70 százaléka a távközlési szolgáltatóktól, 15 százaléka az államtól és 15 százalék az őket képviselő szervezetektől várja a könnyebb internetelérés megteremtésének lehetőségét – mondta el Szakály József, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének főtitkára. Kiemelte: nem kedvezményekre, hanem állapotspecifikus, személyre szabott díjcsomagokra van szükség.

Kósa Ádám fideszes európai parlamenti képviselő, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének elnöke kiemelte: az okostelefonok világa képes megszüntetni a szakadékot a fogyatékossággal élők és a társadalom ép tagjai között, hiszen az internet és a digitális szolgáltatások biztosítják az akadálymentes kommunikáció lehetőségét. Az unió felismerte ennek jelentőségét és számos lépést is tesz ez ügyben, de fontos, hogy a társadalom és a szolgáltatók hozzáállása is változzon – tette hozzá.

Forrás: http://hirek.prim.hu/cikk/2014/05/05/eselyegyenloseg_-_kerekasztal_a_digitalis_akadalymentesitesrol 2014.05.05.

Teljes élet tolószékben

Ágoston Jácinttal is érdekesnek ígérkezett beszélgetni, de miután a felesége, Tordai Nikolett is bekapcsolódott a társalgásba, az addig elmondottak nem várt horderejűvé váltak: ki tudná megválaszolni, mi a teljes értékű élet? E filozófiai fogantatású kérdésre keresi a választ a rendhagyó életet élő pár, két különleges ember.

fReviczky Zsolt

Kiváló számítástechnikus, noha autodidaktaként képezte magát. Miért nem szerzett oklevelet?

Ágoston Jácint: Középfokú programozói végzettségem van. Mire egyetemre mehettem volna, már nem bírtam a lépcsőn felmenni, és 1997-ben Magyarországon nem volt lehetőség akadálymentes felsőoktatási intézménybe járni. Szerintem ma sincs rá sokkal nagyobb esély. Megkezdtem a tanulmányaimat, de a főiskola egyáltalán nem segített, és a tanárok hozzáállása miatt is értelmetlen lett volna folytatnom. Tizenhét éves koromban derült ki, mennyire súlyos betegségben szenvedek, és az orvosok huszonnégy évet jósoltak felső határként. Az egyik tanárom behívatta anyut, és azt kérdezte tőle, mi értelme, hogy oda járjak, amikor úgyis meg fogok halni?! Nem lenne egyszerűbb, ha a hátramaradt néhány évemet nem iskolai tanulmányokra pazarolnám?

Tordai Nikolett: A legközelebb lévő főiskola négyemeletnyi magasságú épületében nem volt lift, a bejárathoz is csak tíz magas lépcső megmászásával lehetett feljutni. Előfordult, hogy Jácint az édesapja segítségével nagy nehezen elért az előadásra, ám közölték, hogy az aznapi órát valamilyen okból áttették a legfelső emeletre… Ez jelképes történet, mert tartalmazza a hozzáállást és az „emberséget”, amire egy mozgássérült fiatal számíthat az oktatásban.

Milyen érzés úgy élni, hogy a végzet Damoklesz kardjaként lebeg a fejed felett?

Á. J.: A Debreceni Orvostudományi Egyetemen megállapították, hogy izomsorvadásban szenvedek, amin nem segíthetnek. Szerencsére kiderült, nem az a betegségem, amit akkor gyanítottak. Nagyon nehéz volt tizenhét évesen szembesülni azzal, hogy csupán hét évem maradt hátra. Ma már nem zaklat a kérdés, igaz, a halálhoz másként viszonyulok mint az emberek többsége. Az élet gondjait is másképpen kezelem, mert ha az ember ilyen komoly betegséggel éli a mindennapjait, akkor más problémák eltörpülnek, akár nevetségesnek is tűnhetnek.

Honnan merített erőt ahhoz, hogy ne adja fel, és a lehetőségek szerint teljes életet éljen?

Á. J.: Soha nem hagytam el magam. Megértettem, hogy abból kell kihoznom a legtöbbet, ami megadatott nekem. Minden gondot tréfával ütök el, nem hagyom, hogy leverjen. Vannak persze rossz napjaim, és néha elegem van az egészből, de beletörődtem a sorsomba. Betegen találtam párt magamnak, betegen alapítottam családot.Már nem a betegségem tölti ki a napjaimat, hanem képes vagyok megtalálni a boldogságot az életben.

T. N.: Visszakérdezek: mit jelent a teljes élet? Mert nekem azt, hogy a társammal vagyok, akire számíthatok, és aki számíthat rám, aki mellettem áll, ahogyan én mellette állok, „s kihez vakon, némán is eltalálnék”. Ennek nem feltétele, hogy a társad felkapjon az ölébe, vagy hogy együtt lépcsőzzetek. Nem attól lesz valaki a társad, hogy melletted lépked, ez nem elengedhetetlen a teljes élethez. A séta nálunk az, hogy én tolom őt, ami csak műszaki kérdés. Jácint igazabb társam, mint eddig bárki lehetett volna, aki járni bírt.

Jácint kísérleti kezelést kapott az Egyesült Államokban. Mennyire segített?

Á. J.: A kezelés nem nyújtott hosszú távú segítséget, de akkoriban valamennyire javult az állapotom. A többszöri kiutazásom legnagyobb pozitívuma az, hogy megismerhettem az USA-ban szokásos viszonyulást a beteg emberekhez. Ott nem kellett amiatt aggódnom, akadálymentes-e a hely, ahova menni szeretnék. Sohasem éreztem, hogy az emberek rám csodálkoznának. Itthon bárhol járok, mindenki megbámul, sajnálkozik. Engem ne sajnáljon senki! Betegségben szenvedek, ennek ellenére, vagy éppen ezáltal mindent elértem az életben, amire az ember vágyhat. Soha nem sajnáltattam magam, soha nem kértem mások segítségét, soha nem játszottam ki a „rokikártyát”, hogy előnyt szerezzek a betegségemből. Mindenki meglepődik, amikor elmondom, hogy teljes életet élek, és két gyerek apja vagyok.

Cégvezetőként mit érez a legnagyobb sikernek?

Á. J.: Igazi sikereim húsz évvel ezelőtt voltak. Manapság az is csoda, hogy az ember életben tarthatja a cégét.

Hogyan ismerkedtek meg?

Á. J.: Igazi love story. Niki a számítógépét hozta el megjavíttatni, és miután elkészült, tizennégy órát beszélgettünk, majd azzal búcsúztam: készüljön fel rá, hogy a feleségem lesz. További három hónap után összeköltöztünk, és hamarosan az első gyermekünket vártuk.Most volt a nyolcadik házassági évfordulónk.

Tesznek-e kedvezőtlen megjegyzést, amikor nyilvános helyen megjelennek; egyikük sudáran, másikuk tolószékben?

Á. J.: Valóban, nyilvános helyen az emberek sajnálattal néznek ránk, főként Nikire. A legtöbben úgy gondolják: szegény nő itt ragadt egy „nyomorék” mellett. Mindenki azt hiszi, valamilyen balesetet szenvedtem, nem gyanítják, hogy már akkor tolószékben ültem, amikor találkoztunk.

T. N.: Erről tudnék a legtöbbet mondani… Ismerősök, barátok megkérdezték: féltem-e, voltak-e kétségeim? Hogyne lettek volna! Nem Jácint személye vagy a korlátai okoztak félelmet, hanem az, képes leszek-e ilyen fi atalon életre szóló döntést hozni, huszonévesen felnőni, a gyermekkoromat lezárni? A képességet, nem pedig a hajlandóságot vizsgáltam magamban. Biztos voltam benne: Jácint mellett szeretnék megöregedni. Elmondhatom, olyanra sikerült minden, akár egy tündérmesében. Jácint nem korlátokkal teli ember, ahogyan a legtöbben feltételezik. Sokan sajnálkoznak a párkapcsolatunk felett, amit a magatartásukkal vagy szóban is érzekeltetnek. Erre mindig megjegyzem: én kis „méregzsák” vagyok, nem engem kell sajnálni, hanem a férjemet! Mellette arany életem van. Aki pedig ismer minket, inkább irigyel, mint szánakozik.

Négy éve, a Fidesz színeiben indulva Jácint jelentős támogatást élvezett Iváncsán az önkormányzati választásokon. Hogyan látja a mozgássérültek befogadását Magyarországon?

Á. J.: A településünkön nincs befogadási gond. Kis falu, mindenki tudja, hogy beteg vagyok. Azt is, hogy mindenben segítek a rászorulóknak. Azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy sokan szavaztak rám. Általánosabb összefüggésben: szerintem a mozgássérültek helyzete hazánkban borzalmas. Az emberek zöme nem tud mit kezdeni a tolószékes beteggel. Úgy vélik, aki tolószékbe szorul, biztosan értelmi problémákkal is küzd. Ha pedig valaki beteg, akkor különítsük el az egészségesektől. Magyarországon a rokkantakat inkább külön iskolába járatják. Sajnos az orvosok is így állnak hozzá. Amikor az első tolószékemet felírattam, az orvosprofesszor azt kérdezte: „Minek magának tolószék? Hova akar menni?” Legutóbb, a műtétem előtt, az altatóorvos „érdeklődött”, nem volt-e felelőtlenség ilyen betegen gyerekeket vállalnom?

Javultak-e az utóbbi években a mozgássérültek beilleszkedését segítő törvényes keretek?

Á. J.: Tizennyolc éves koromban leszázalékoltak, akkortól rokkantjáradékot kapok. Aki a törvény előírásának megfelelő munkaidő után betegszik meg, rokkantnyugdíjat kap. Ameddig a rokkantnyugdíjat minden évben valamennyivel kiegészítik, a rokkantjáradékot az elmúlt években nem emelték, pedig a legbetegebbeknek havonta alig pár száz forinttal jelentene többet. Ez nem anyagi, hanem elvi kérdés. Említhetnék más furcsaságot is. A súlyos betegeknek jár gépjárműsúlyadó-kedvezmény. Ahhoz, hogy megkapd, magad kell a gépjármű üzembentartója legyél. Aki viszont annyira beteg mint én, vagyis nincs saját jogosítványa, az nem lehet a kocsi üzembentartója. Kedvezményt kap, aki még bír vezetni, de aki betegebb, az nem.

T. N.: Magyarországon sok a törvényi előírás és szabályozás arról, mi mindennek kellene akadálymentesnek lennie, de a törvény betartását senki nem ellenőrzi olyan szigorúan, mint bármilyen adófizetési törvényt. Sok helyen meredek rámpát építenek, amin senki nem tud felmenni, vagy az ajtók annyira keskenyek, hogy nem lehet rajtuk tolószékkel átférni. Az ország legnagyobb mozihálózatának üzemeltetője állást ajánl megváltozott munkaképességűek részére. Jácint a call center valamennyi elvárásának tökéletesen megfelel, de a hirdetés végére beírták: „Az irodához lépcső vezet és egy elég szűk folyosó, így kerekes székes, lépcsőzni nem tudó munkavállalókat – bármennyire szeretnénk is, de – nem tudunk alkalmazni. Sajnos a munka – jellegéből adódóan – távmunkában nem végezhető.” A munkakör jegyfoglalást és telefonos információadást ölel fel. A nagy amerikai bankok a legtöbb ügyfélszolgálatukat in diai vagy hongkongi munkatársakkal végeztetik, akik az óceánon túlról dolgoznak.

Jácint aktív életet él, így tapasztalatból felmérheti, mennyire nehéz a mozgássérült mindennapja Magyarországon. Járhat-e vendéglőbe, hogyan foglalhat szállodaszobát, és miként oldja meg a család nyaralását?

Á. J.: Az átlagos magyarországi mozgássérült nem megy étterembe, mert nincs rá pénze. Ez a szállodákra is érvényes. Mivel a kereslet korlátozott, a vendéglátóipar nincs rá felkészülve. A törvényi előírásmegvan, emiatt sok a „papíron megfelelő” szállodai szoba, de itthon évek óta nem sikerült megfelelőt találnom. Horvátországban és Szlovéniában viszont igen, és a személyzet rendkívül kedves. Amikor megérkeztünk a horvátországi szállodába, megkértek, hogy menjünk be az étterembe. Az asztal magasságát beállították a tolószékhez, hogy nekem kényelmes legyen. Ezzel szemben idehaza előfordult, hogy kinéztek bennünket az étteremből, számukra nem volt „eléggé előkelő” a tolószékes vendég.

Úgy véli, hogy a magyarországi társadalom még nem eléggé érett a másság befogadásához?

Á. J.: Itt a gyerekek úgy nőnek fel, hogy nem látnak beteg gyereket, és felnőtt beteget is csak elvétve. Gyakran előfordul, hogy tizenéves gyerek megáll, és bámul engem, mert még nem találkozott tolószékben ülővel. Másfelől, ha felnőttek jönnek szembe velem, kerülik a szemkontaktust, nem tudják, hogyan viselkedjenek. Évekkel ezelőtt az akkori barátnőm elkísért az orvoshoz. Vizsgálat előtt megkértek, hogy a „húgomat” küldjem ki. Egyszerűen nem is feltételezték, hogy beteg embernek lehet egészséges párja. Ha édesapámmal megyünk az orvoshoz, mindig tisztáznom kell, hogy nem vagyok hülye, nekem is nyugodtan felteheti a kérdéseket.

T. N.: Az embereket alig nevelik toleranciára. Ezért kevesebb ismerettel és nagyobb félelemmel fogadják a megváltozott képességű társaikat. A mi gyermekeink nem csak nekünk készek segíteni. Ha idegen ember akár ajtónyitásnyi támogatásra szorul, gondolkodás nélkül teszik a „dolgukat”. Sokak viszonyulását jellemzi, hogy a bevásárlóközpontok parkolójában a jól csengő autómárkák kabriói sorakoznak a speciális parkolóhelyeken! A parkolóőr mégis mellénk áll szájat tátani ahelyett, hogy ellenőrizné, valójában ki lenne jogosult a kijelölt helyekre beállni.

Említhetnek-e kedvező példát is?

T. N.: Az egyik hipermarket parkolójában ismeretlen családot sodort mellénk a gondviselés. Az ötéves Vikivel próbáltuk Jácintot, valamint a teli kosarat kitolni. Ám az eső éppen eleredt, és a szél is feltámadt. Váratlanul az előttünk haladó családapa visszafordult, és felajánlotta a segítségét. Őszintén hálás vagyok neki. Értékelem, hogy másoknak is példát mutatott. A történetet nem azért említem meg,mert a közelmúltban történt, hanem mert sajnos egyedülálló. A Jácinttal töltött évek során egyetlen ilyen eset volt.

Milyen üzenetet szeretnének az olvasóhoz intézni?

T. N.: Hadd válaszoljak én! Ha eggyel kevesebb szánakozó szempár fogad a közterületeken, máris sikerrel jártunk. A munkáltatókkal tudatjuk, hogy létezik nagyon jól kiaknázható potenciál a mozgáskorlátozott rétegben is. A szervezetektől kérjük, hogy ténylegesen védjék a hátrányos helyzetűek érdekeit! A mozgáskorlátozottaktól pedig elvárjuk, hogy ne éljenek vissza az emberek jóindulatával – ami jelenleg „divatos” Magyarországon –, mert ezzel elveszik a társaiktól a bizonyítási lehetőséget, és alátámasztják a tragikus sztereotípiát, hogy a sérült élet- és munkaképtelen. Ez hamis állítás, ahogyan azt Jácint példája is igazolja.

Forrás: http://nol.hu/belfold/teljes-elet-toloszekben-1459791

Nikl János: Korlátozott piruett – gördülő táncosok

Tizenöt éve, 1999 májusában jött létre az első magyarországi kerekes székes táncegyüttes, hogy esélyt és lehetőséget kínáljon. Esélyt a mozgássérülteknek, hogy legyőzzék fizikai és lelki korlátaikat, és lehetőséget az ép társadalomnak, hogy szembesüljön a valódi nehézségekkel. A Gördülő Tánccsoport próbáján jártam.

úÚgy indultam el, hogy nem fogok kerekes székbe ülni. Nem akarom kipróbálni, mert kettő, öt, vagy tíz percből úgysem derülne ki, milyen is az. Korábban egy újságíró, Oroszi Babett tizennégy napig élte ezt az életet. Kerekes székbe ült pár évvel ezelőtt, hogy blogot írjon róla. Szóval az a néhány perc, amíg én is gurulok, azzal összevetve képmutatás lenne. Másrészt nem tudtam elképzelni, hogyan fordulok oda megkérdezni az akkor még név nélküli archoz, kipróbálhatom-e? Ő átemeli magát egy székbe, vagy padra, én leereszkedem, és mint kisgyerek az új játékával száguldozom pár kört. Utána felállok, mert én képes vagyok rá, ő pedig visszaemeli magát. Megalázó helyzet nekem is. Zavarban vagyok. Állok a San Marco utcában Budapesten, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége előtt. Ebben az épületben tartja próbáit a Gördülő Tánccsoport. Nem tudom, hogyan viselkedjek. És azt sem tudom, hogy ezért én vagyok a hibás, a társadalom, amiben felnőttem, vagy a város, ahol nem látni kerekes székest az utcán. Nem azért láthatatlanok, mert kevesen vannak, hanem mert a főváros alkalmatlan élettér számukra.

Sárai Rita, a csoport egyik alapítója és koreográfusa mosolyogva fogad. Vidáman legyint akkor is, amikor a zavaromról beszélek. „Nem is tudom, hogy a balesetem előtt találkoztam-e mozgássérülttel. Akkoriban még nem volt lehetőségük kimozdulni a lakásukból. Bezárkóztak, vagy bezáródtak a maguk világába. Mi pontosan ez ellen harcolunk. Teljesen megértem a másik oldalt, mert mindkettőben volt részem: az egészséges és a sérült létben is.”

TÖRÉSEK

Rita a balesete előtt óvónő volt, de tanított általános iskolás lányoknak dzsesszbalettet és aerobikot is. „Mindig közel állt hozzám a tánc. Kislány korom óta nagyon sok bálban felléptem, mint nyitótáncos. Teljesen magával ragadott az élmény, és ez a mai napig elkísér.”

Hallgatom, ahogy Rita a balesete napjáról beszél. Pontosan felidézi a dátumot: 1997, mondja a hónapot, a napot – szombat volt. Olyan fesztelenül, olyan természetesen írja le a részleteket, mintha nem is vele történt volna. „Ez volt az előző életem utolsó pillanata. Lezuhantam a padlásról a pincébe. Eltört a gerincem. Majd a kórházban ébredtem fel a műtét után.” Amikor arról kérdezem, mi segítette, hogy feldolgozza a történteket, rám szól, ez nem így működik! „A tudatalatti hárítja, nem akarja felfogni a történteket. Olyan ez, mint a gyász. Hát, én meghaltam, akkor véget ért az előző életem. Nem fogadtam el az állapotomat.”

Az emberek egy része Ritához hasonlóan hárít a tragédia után. Mások mély letargiába süllyednek. Nem gondolkodnak, nem keresik a megoldásokat. Egyfajta vegetatív állapotba kerülnek. Ezt az időszakot Rita nihilnek nevezi. Ebből a semmiből pedig elkeserítően nehéz kikerülni. „Hazakerültem édesanyám mellé, mint egy gyerek. Feküdtem az ágyon, ő mosdatott, fürdetett, öltöztetett, ellátott. Ráadásul a kislányom az első pár hónapban, amíg az iskola tartott, nem volt mellettem. De nyáron már hazajött, és ő is sokat segített nekem. Végül két évig éltem így otthon, mire elmentem egy rehabilitációs táborba. Ott született meg a Gördülő Tánccsoport létrehozásának gondolata.”

 MINDENHOL AKADÁLY

A kórházban a legszükségesebbeket megtanítják a mozgássérülteknek. Ezek a hétköznapi ember számára rutinosan végrehajtható mozdulatok. Egy sérültnek viszont bonyolultak. Ilyen például átülni a székből az ágyra és vissza, átöltözni. Vagy elmenni a fürdőbe segítség nélkül.

„Nem tudok majd otthon egyedül WC-re menni. Ennek tudatában érkeztem haza” – meséli Kuczkó Zsóka, aki Zalaegerszegről utazik fel a budapesti próbákra. Ugyanis hiába tanulnak meg a balesetük után kerekes székben mozogni, minden lakásban jelentős átalakításokra lenne szükség az akadálymentes közlekedéshez. Képzeljen el az olvasó egy negyedik emeleti panellakást. A bejáratnál – jobb esetben – ugyan van a babakocsiknak épített rámpa, ám ez meredek és csúszós. Lehetetlen egyedül felkapaszkodni rajta. Olyan, mint egy síugrósánc. Aztán a lakásba beérve már csak a szűk folyosókkal, az alulméretezett mellékhelyiséggel és a küszöbökkel kell megküzdeni. Átalakítás, vagy segítő nélkül élhetetlen környezet.

Zsóka egy ilyen negyedik emeleti lakásban feküdt két évig, mire sikerült onnan elköltöznie, és önállóan kijárhatott az utcára. „Ekkor nyílt ki előttem a világ. Rádöbbentem, hogy a tizenéves lányom, a gondozóm, nem élheti a saját életét, mert csak az anyukáját ápolja. Az újságban olvastam egy rehabilitációs táborról. Eldöntöttem, hogy elmegyek oda, s az volt az első dolgom, hogy visszakértem a lányomtól a sminkkészletemet, amit évek óta nem használtam” – meséli Zsóka harsányan nevetve. Aztán pirulva magyarázkodik, hogy igenis vissza kellett kérnie, hiszen utazni készült. Bár még azt sem tudta akkor, hogyan tud székestül felszállni egy buszra.

TÜKRÖK

Rita és Zsóka életében is ugyanaz a tábor hozta el a fordulatot. Hasonló sorsú, mozgássérült emberek közé kerültek, de találkoztak súlyosabb esetekkel is. „Ott szembesültem azzal, hogy náluk lényegesen jobb állapotban vagyok. Megtapasztaltam, hogyan élnek azok a sérültek, akik beszélni sem tudnak, vagy nincs karjuk. Egyszer telefonkártyához kellett pénzt váltanom. Egy fiatalember sietett a segítségemre. Az asz talra tettem a pénzemet, ő pedig a lábával megfogva leszámolta, felváltotta, és visszatette az aprót. Ha az ilyen emberek boldogok, akkor nem sajnáltathatom magam, hanem meg kell próbálnom egy új életet felépíteni. Mert ebben az állapotban is teljes értékű ember lehetek” – mondja Zsóka.

KÖRBE, KÖNNYEDÉN

Egy számítógépekkel körbevett helyiségben állok. Középen nagy tér, ez a „színpad”, az ablak előtt pedig tornyokba rakott zöld székek pihennek. Az egyik falon felirat hirdeti: „Ami nekünk nélkülözhetetlen, az mindenki másnak kényelmes.” A hangszóróból a Moon River című szám szól, az Álom luxuskivitelben című film egyik betétdala. Pontosabban annak valamelyik feldolgozása. Elkezdődött a próba.

„Az elnyújtott dallamok, a lassú zene miatt ez a koreográfia nagyobb kihívás, mint egy dinamikus dalra komponált mozgássor” – magyarázzák a táncosok, miközben keringőznek. Figyelniük kell az időzítésre, hogy egyszerre emeljék a karjukat. „Az előadásokon összeszedettebbek vagyunk” – fogadkoznak. Nyolcan-kilencen lehetnek. Van köztük, aki végig koncentrálva hajtja végre a feladatot, van, aki csak mosolyog egyfolytában. Egy-egy lépés a táncban, gördülve egy fél, vagy negyed fordulatnak felel meg. Talán valamivel hangsúlyosabbak a kézmozdulatok, hiszen a párok nem fogják egymást folyamatosan. Így siklanak körbe-körbe, néha eltávolodva a másiktól, a Moon River hangjaira.

A Gördülő Tánccsoport több órányi repertoárból válogathat egy fellépésen. Ezekből pedig akad bőven. Sárai Rita a lánc összefűzött szemeihez hasonlítja az előadások egymásból kiinduló sorozatát. Különösebb szervezés és keresgélés nélkül mindig jön az újabb. A közönség pedig tátott szájjal, időnként sírva, de nagy lelkesedéssel figyeli az említett keringőt, vagy akár a kánkánt. De készítettek koreográfiát a Most múlik pontosan című Quimby dal Csík Zenekar féle feldolgozására is.

„ÉN IS HÁRÍTOK”

A tornyokba rakott zöld székek egyikén ülök, vagy átlavírozok egy számítógépasztalig. Így figyelem a folyamatot, ahogy az „egy-két-há, egy-két-há” parancsokra gépiesen végrehajtott mozdulatokból a próba vége felé összetett tánc kerekedik. Időnként megállnak, ha valaki nem érti, mit is kell csinálnia, vagy egy kivetítőn nézik vissza a produkciót. Ilyenkor ismét pozíciót váltok – szék, asztal, szék – hogy kerüljem a feltűnést. A visszajelzés persze fontos, én pedig bármennyire is akarom, nem lehetek láthatatlan. Felkérésre kénytelen vagyok értékelni a táncot egytől ötig. Persze, hogy ötös – mondom. Ők meg kinevetnek, mert túlzásnak vélik. Mondják is, hogy szerintük ez még csak hármas.

Egy ilyen szünetben vetődik fel, hogy mégiscsak megmutatják, mire képesek. Nézzem meg a „Most múlik…” koreográfiáját! Elindul a Csík zenéje, megszólal Majorosi Marianna éneke, és csak négyen maradnak a terem közepén. A kezdés itt is lassabb, de a zene és a szöveg együttese olyan feszültséget hordoz magában, aminek később robbannia kell a táncban is. Így is történik.

Pörögnek, forognak, közben Ferenczi Tünde, az egyik páros tagja hangosan nevet. Mint gyerekkoromban a kislányok az utcán, akik egymást forgatták és pörgették, miközben kacagtak. És a nevetés akkor sem maradt abba, amikor elszédültek, és a földre rogytak. Itt, a zene csúcspontján a táncosok a kerekes széket elengedve, egyik kezükkel a másikét fogva húzzák, taszítják egymást, így folytatva a forgások sorát. Én aggódom, nehogy összeütközzenek, vagy felboruljanak. Ők meg nevetnek tovább. Főleg Tünde. A tánc végén is ő az, aki rám néz, és kicsit fújtatva közli: „Most te jössz! Próbáld ki!” Ekkor jut ismét eszembe, hogyan is indultam el otthonról, hogy az csak képmutatás, megaláztatás lenne. És nem is akartam kipróbálni. Azt hiszem, én is hárítok.

KINYÍLIK A VILÁG

Tünde két éve maga választotta a kerekes székes életmódot. Születési agyi oxigénhiány miatt gyerekkora óta segítséggel, vagy bottal járt. Állapota rosszabbodása, és az egyre erősödő csípőtájéki fájdalom miatt döntött úgy, hogy kerekes székbe ül. A tánccsoportot is tudatosan kereste fel. „Semmit sem csináltam járó koromban. Dolgoztam, aztán hazamentem. Csak erről szólt az életem. Amikor a széket választottam, rájöttem, hogy mennyivel könnyebbek a mindennapjaim azáltal, hogy nem használom a lábamat. De tudtam, hogy kell még kezdenem magammal valamit. Így jött a tánc, ami kimozdított.”

Tünde magabiztosabb és nyitottabb, mióta a társulat tagja. Közvetlenebb a munkahelyén is, könnyebben teremt kapcsolatot. Ráadásul mozgékonyabb lett. „A fellépéseknek köszönhetően olyan helyeken voltam, ahová még járó koromban sem jutottam el. Kinyílt a világ előttem. Az én küldetésem a kerekes székkel az, hogy boldogabbá tegyem azoknak az embereknek az életét, akik a négy fal között vannak, és nem tudnak magukkal mit kezdeni.”

VÁTOZÁSOK

Zsóka is alapítója a Gördülő Tánccsoportnak. Az elmúlt tizenöt évben több új tag esetében is megfigyelhette a Tünde által elmesélt pozitív változásokat. Ahogy zárkózottan, depressziósan megérkeznek, majd egy-két hónap, vagy egy év elteltével lassan felengednek, kinyílnak. De ugyanezt saját magán is érzékelte. „Nekem ez a másik, új életem sokkal színesebb, változatosabb, élménydúsabb, szórakoztatóbb, mint a baleset előtti. Én nem szeretnék visszatérni a régi életembe. Minden jó azóta adatott meg nekem, mióta kerekes székben ülök.” A csapat tagjainak nagy része nem hagyományos kerekes székben táncol. Tündéé is úgynevezett aktív szék. Ebben ülök most. Ezek a speciális eszközök az aktív mozgási igény kielégítésére szolgálnak. A mindennapos használat mellett alkalmasak labdajátékokra, vívásra, vagy éppen a táncra is. Minden szék egyedileg készül, hogy ideális ülőhelyzetet biztosítson. De figyelni kell a súlypontra is. Tünde magas lány, hasonló a testalkatunk, így az ő széke nekem is megfelel. Azért ne dőljek nagyon hátra – figyelmeztetnek –, mert könnyen felborulhatok! Megyek két kört, fordulok egyet, és Rita máris részletezi a pörgések, forgások lényegét, fortélyait. Megfogjuk egymás kezét, és elkezdődik az a különös tánc, amiben én vagyok a béna. Pörgünk és forgunk, míg rá nem érzek a lényegére.
–Mindenre képesek vagyunk – magyarázza Zsóka. Akadályok mindig is voltak, de ledönthetők. S amikor ezt sikerül megtenni, akkor nemesebbé válunk, és jobban érezzük magunkat. Főleg, ha magunk, segítség nélkül visszük véghez.
– Úgy érti, hogy egyedül? – kérdezek vissza.
– Nem egyedül, hanem önállóan! A kettő nem ugyanaz.

Forrás: http://www.asziv.hu/archivum/2014/aprilis/szinter/korlatozott-piruett-gordulo-tancosok