Tényleg ilyen nehéz? – Vera és a parkolóigazolvány

Terveim szerint a Befogadó Művészeti Fesztiválról szóló beszámolómat folytattam volna, de történt valami, ami eltérített erről az irányról. A „valami” pedig az, hogy pár napon belül lejár a mozgássérült parkolókártyám. Így mivel ez számomra nagyon is aktuális, továbbá amúgy is elég populáris ez a téma, összekötöttem ezt a kettőt. Akkor bele is fogok.

2012 márciusában csináltattam meg ezt az ominózus kártyát, mivel akkor született meg a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal határozata a rokkantságom mértékéről, és ezzel lehetett kezdeményezni az igazolványt.

A hivatal határozata szerint 2014 márciusában kell mennem újabb felülvizsgálatra, jóllehet az állapotomat véglegesnek minősítették, így a parkolóigazolványomat is csak 2014. március 31-éig állították ki. Na. Már. Most. Az igazolvány megújításához szükséges kérelmet a határozattal és egy igazolványképpel kell kiegészíteni, de a papír csupán márciusig érvényes, a képeim pedig elfogytak.

Felhívtam, illetve bocsánat, elértem az illetékeseket az NRSZH-nál nagy nehézségek árán, több napos „telefonon lógós” időszak után, akiktől megtudtam, hogy elképesztően el vannak maradva a felülvizsgálatokkal, így meg sem tudja tippelni, mikorra várható az enyém. Megkérdeztem, hogy akkor mégis mi alapján állítassam ki a parkolókártyámat? Válasz: ezt kérdezzem meg az illetékes okmányirodától! Hmm, hát jó. Ugyan ott sem veszik fel a legalább nyolc megadott számból egyen sem, de ugyan miért tennék?

Biztos senki nem hívja őket releváns problémával… Nem szeretném megnevezni ezt az okmányirodát, elég annyi, hogy területileg ide tartozom. Kínomban felhívtam egy nagyon kedves ügyintézőt, itt, a falunkban, hogy segítsen, aki elmondhatatlanul kedves és segítőkész, az ő képét raknám ki a szótárban az empatikus és munkáját szerető/jól végző köztisztviselő szócikk mellé.

35, ismétlem harmincöt, mondom 35(!) perces hívás után méltóztattak felvenni a telefont, majd egy laza (képletesen) mozdulattal elküldték a búbánatba. Képzelem, én mit érdemeltem volna a merészségemért… Végül felhívott egy másik okmányirodát, ahol kedvesebbek voltak, és nem esett nehezükre segíteni. Jé, ki hitte volna, hogy így is lehet…

Ez volt az első kanyar, de van tovább is. Most térek rá a kép problematikájára. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy igazolványképet nem olyan egyszerű csináltatni, az okmányirodai boxba pedig nem férek be, ezt nem kell túlcifrázva elmagyarázni, a fizika törvényei itt is élnek, ez nem Harry Potter világa, itt nem létezik tágítóbűbáj, bárhogy szeretném is. Ennek ellenére (tudom, hogy így van, mesélték) arra kérnek, hogy ülj be oda, mindegy, hogy hogy, csak „ÜLJÖN MÁR BE, EZ NEM LEHET IGAZ, MI TART ENNYI IDEIG”, vagyis ők ezzel nem tudnak mit kezdeni, ha nem férek be, oldjam meg máshol.

Értem én, hogy ők sem csodatévők, de legalább valami minimális kreativitás elvárható tőlük. Higgyék el, nem azért létezünk, hogy tönkretegyük a napjukat! Ezért lett ennek a cikknek ez a címe. Tényleg ilyen nehéz? Másképp fogalmazok: tényleg ilyen nehéznek kell lennie?

Természetesen nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindenhol ilyenek lennének a tisztviselők, de el kellett mondanom, hogy ez is megesik. És hogy végül hogy lesz fénykép rólam? És hogy lesz a kérelmem kitöltve? A fent említett hölgy felhívta egy itteni ismerősét, aki még aznap kijött, lefotózott, előhívatja a napokban, és elhozza. Ingyen. A hölgy kinyomtatja, kitölti, elhozza, hogy aláírjam, és elküldi. Ingyen. Nekik EZ nem volt nehéz. Kérdem én: a többieknek miért az?

Kalász Veronika

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s